Stendhal számára a regény „egy olyan tükör, amelyik sétál az utcán”. Egy regény számára ez lehetséges, de a filozófia számára lehetetlenség. Éppen egy Wilde-i mítosz jut eszembe, a tükör mítosza:
„Milyen szép a világ, mondta magában a szellem egy napon. A lehető legszemélytelenebbé válok, feloldódom és kiterülök, mint egy tiszta és csendes víztükör, csupa várakozás leszek, mint egy tükör, és úgy tükrözöm a világot, mint amilyen valójában.” Attól a naptól kezdve a szellem nem látott többé semmit.

*

Hatalmas befektetésünk, a miénk és mindenfajta tanárainké, a személytelenné válás, a minél többet látás érdekében: valójában azért van, hogy vakon végezzük.

*

Nárcisz tévedése nem az, hogy magával foglalkozott. Az, hogy egy bizonyos módon foglalkozott magával. A nárcizmus csupán azoknak a számára átok, akik látván a saját képmásukat, rögzíteni akarják; magukkal akarnak maradni, mivel tökéletesek. Nárcisz tévedése a tökéletesség. A tökéletesség az ő egyedüli tökéletlensége. (Véletlenül nem Gide-et plagizálom?)

*

Miért lehetetlenség női Nárciszt elképzelni? Pedig a nők aztán sokat nézik a tükröt! De valószínűleg ők ott egy másvalakit látnak, aki őket nézi.

Fordította Bartha György

(Folytatjuk)