Baricz Lajos: Külföldiül

Forrás: Telehold. Karantén virágok. Kiadó: F & F International, Gyergyószentmiklós, 2020. (A szerző frissen megjelent rövidpróza-kötetének bemutató eseményére ma, szeptember 6-án kerül sor Marosszentgyörgyön)

A világ akkora, amekkorát átfogunk belőle. De mi van azon túl, amit nem látunk? Ott van a világ vége. Lehet, nincs is semmi ott. De csak kell lennie valaminek, mert azt mondták, a kóberes „görje” szekeresek küssőföldről jöttek.
Az pedig a Bucsin-tetőn túl van. Arra, amerre a nap leszentül. Ha arra van valami, akkor a másik irányban is kell lennie valaminek. Sőt, északra és délre is.
Ezek az első emlékeim a világra csodálkozásom idejéből. Mert az biztos volt számomra, hogy Borzont a világ közepe. Hallottam a felnőttek beszélgetéséből, hogy létezik Magyarország is. Sehogy sem tudtam megérteni, hogy miként lehet, hisz mi magyarul beszélünk, és nem ott élünk, akkor vajon hogy beszélnek magyarul Magyarországon?
Sehogy se fért a kicsi koponyámba. Közben azt is hallottam, hogy mi Romániában élünk. Egy ideig azt is gondoltam, hogy mi románok vagyunk. Egészen addig, amíg a harmadik szomszédban meg nem jelentek az unokák. A felnőttek azt mondták, ők Romániából jöttek. Mivel az édesanyjuk a szomszédból származott, megtanította őket magyarul annyira, hogy nagyszüleikkel és velünk magyarul beszéltek. Csak kicsit másként ejtették ki a szavakat, de megértettük. Hanem egyszer elkaptam őket, amikor egymás között voltak, nem úgy beszéltek, mint mi. Most is előttem van a két aranyos kicsi (négy-öt évesek lehettünk), Dojna és Rodika, akik azt kérdezték tőlem: Ce faci? Emlékszem, akkor úgy megijedtem tőlük, hogy azon a nyáron nem is kerestem a társaságukat.
Valamikor ekkor történhetett, eszmélésem idején, hogy egyszer késő délután egy lovas szekér ment végig a falun. Járt ott lovas szekér elég, de egyik sem hasonlított ehhez. Hosszabb volt, mint a mi szekereink, három hosszú, fekete hordó volt rajta. A lovak mögött egy söröstés arcú bácsi ült, olyan sovány, hogy az állcsontján a kaszát egy székely ember megverhette volna – ahogy nagyapám szokta mondani az ilyen csont-bőr atyafiakra. És ennek a bácsinak volt egy szavajárása, amit olyan hangosan kiáltott minden kapuban, hogy a házban a süketeknek is beleremegett volna tőle a dobhártyájuk, ez pedig így hangzott:

De-ge-nyeg, de-ge-nyeg!

Hallották is az emberek, és szaladtak ki a kapuba, hogy ilyen-olyan edénybe egy-két liter degenyeget vegyenek a degenyegestől. Mert arra szükség volt, hisz azzal kenték meg a szekerek tengelyét, hogy könnyebben forogjon a kerék. Minden forgó részt azzal kentek meg, így nem kopott, nem csikorgott, nem váslott.
A kicsi szekér, a talicska, a taliga kerekére is azt kente édesapám. Emlékszem, még a járom küszküllőjére is abból csepegtetett, hogy könnyebben bemenjen a rúdba.
Mondhatom, volt keletje a degenyegnek. Édesapám is vásárolt a bácsitól, mert már fogytán volt a készletünk. Egy vesszővel fonott háromliteres korsó degenyeg volt az évi adag. Ha korábban jött a degenyeges vagy nem fogyott el még, hamar a kerítések tetejére kenték a maradékot, hogy
védje az esőtől, csapadéktól. Ezzel tartósították.
Épp a mi kapunkban volt megállva a szekér. Jöttek a szomszédok, vásároltak, elmentek. Édesapám hátralépett a kúthoz, merített egy veder friss vizet, vitt egy félliteres csiporral a degenyegesnek. Az se szó, se beszéd, elvette, és egyszuszra felhajtotta. Csodálkoztam eléggé, hogy ilyen szomjas volt az ember. De aztán arra gondoltam, lehet, ez az eledele, azért ilyen sovány. Édesapám ideadta a csiprot, hogy vigyem be a házba. Közben beszélgetett a degenyegessel valamit. Amikor visszamentem a szekérhez, az már továbbhajtott, és folytatta a kiabálást: degenyeg, degenyeg!
Amikor bementünk, édesapám azt mondta édesanyámnak:
– Az éccakára vendégünk lesz. Itt alszik a degenyeges, úgy készíts vacsorát.
Mi még tettünk-vettünk az állatok körül az udvaron.
Közben megszólalt a templom harangja. Csendítettek. Elimádkoztuk az udvar közepén az Úr angyala imádságot és az esti imát. Amikor befejeztük, a kapuban megállott a degenyeges szekér. Édesapám kinyitotta a kaput, a szekér bejött.
A lovakat bekötötték az istállóba, ami ép üresen állt, mert a tehenek a havason voltak. Aztán vacsorához ültünk. Édesapám társalgott az idegennel, én édesanyámmal. Azon csodálkoztam, hogy tud édesapám külföldiül, mint ez az ember. Nem is lehet az a külföld olyan távol, ha ez a degenyeges két lóval és egy ilyen hosszú, félvágás szekérrel egyik napról a másikra ide tud jönni onnét. Míg ezen töprengtem, hazajött a testvérem. Meg is kérdeztem tőle, vajon hol tanult meg édesapám külföldiül, és hol lehet az az ország, ahonnan az idegen jött.
– Te kicsi buta – világosított fel Gergé bátyám –, ez az ember nem is külföldi, innen jött a hegyeken túlról. Tudod, ott van Románia. Ott mindenki úgy beszél, mint ez az ember, s ahogy beszélt a szomszédban Dojna és Rodika. Ezt még nem érted, kicsi vagy hozzá. Majd ha megnősz, te is érteni fogod. Te is fogsz tudni „külföldiül”. A lényeg az, hogy akár így beszélsz, akár úgy, úgy élj és cselekedj, mint édesapánk. Hogy mindenkivel érts szót, legyen nyitva a szíved és a kapud minden ember előtt.

2020. szeptember 6.

Szóljon hozzá!