A sűrű csillagok között még ott hetvenkedett a hold, amikor édesapám, tegnap esti egyezségünk értelmében, fölém hajolt, és a fülembe súgta:
– Laci, fel akarnak ébreszteni, hagyjam-e?
– Milyen jó, hogy nem ment el nélkülem! – válaszoltam, és ugrottam is le a kihúzható kanapéról.
Édesapám felöltözve várta, hogy elkészüljek. Nem kellett sokat várnia, mert lefekvés előtt mindent előkészítettem, no meg édesanyám is segített az öltözködésnél. Rövid búcsúzás, hagyakozás után elindultunk.
Édesapám a vállára vette a kaszát, a villát, a gereblyét és persze az átalvetőt, amiben az elemózsia volt, én vittem az én kisebb gereblyémet, egy kis hátizsákot, amiben ott volt a háromliteres vizeskorsó is, és mentünk. Egy ideig az országúton, majd a Bicsak utcán. Borzont négy utcája közül ez a leghosszabb, amely a Kis-Borzont-patakot követi.
Az utca elején még elég sűrűn álltak a házak, a vége felé már jó nagy távolság volt közöttük. Nem siettünk, mert öt kilométert nem lehet sietve megtenni. Aztán még egész nap dolgozni is kell.
Már elhagytuk a falu határát, a házak rég mögöttünk maradtak, amikor a keleti égen megjelent a kíváncsiskodó nap. Láttam, ő is épp olyan álmos, mint egy órával korábban én. Kimegy az álom a szemedből neked is, csak kerülj fennebb – gondoltam. Olyan lassan, komótosan tápászkodott fel éjszakai fekvőhelyéről, mint egy ébredező kisbaba. Lassan, méltóságteljesen, csak félig nyitotta ki a szemét, körülnézett, és talán észrevette, hogy mi már távol vagyunk otthonunktól, mert szinte restelkedve határozottan kipattant az ágyából, és kezdett az égen felfelé kapaszkodni.
– Szép napos idő lesz ma – mondta édesapám. – Én az esti napszentületben legalább háromnapos jó időt olvastam.
– Az jó, mert hamar megszárad a széna, és kalyibát tudunk rakni – válaszoltam ujjongva.
– És sok-sok szénát, hogy legyen amit béhordjanak a kollektív landinájába. Ám minél több lesz, annál többet kapunk mi is belőle.
Abban az esztendőben harmadában kaszáltunk. Ez azt jelentette, hogy három buglyából egyet kaptunk mi, kettőt a kollektívnak szállítottak be. Hogy ezen valamiként segítsünk, minden harmadik buglyát nagyobbra raktuk, és már az aljától tapodtuk, így majdnem annyi széna volt benne, mint a másik kettőben.
Ahogy távolodtunk a falutól, megjelent egy-egy rakottyabokor, nyírfa, égerfa, nyárfa és a távolban a fenyők. Az egyenes útnak vége lett, kezdett emelkedni, ami aztán a hegyekbe vezet.
Egyszer csak édesapám megállt, letette a válláról a szerszámokat, majd, mint egy honfoglaló, körülnézett, kémlelte a tájat.
– No, ez itt jó lesz, itt letelepedünk. Ez a nyírfa lesz a táborhely jele. Ott bent folyik el a Kis-Borzont pataka, ott kinnebb, annak a fenyőfának a töviben van egy forrás – mutatott a domb felé, ahol 3-4 percnyi járásra egy nagy fenyőfa állt.
Leraktuk a szerszámokat a nyírfa alá, majd elmentünk, hogy édesapám megmutassa a forrást, ahonnan a vizet kell hordanom.
A fenyőfa tövében egy kis medencéből tört elő a föld mélyéből a kristálytiszta, hideg víz. Ittunk, majd egy csiporral megtöltöttük a magunkkal vitt korsót vízzel, és elindultunk vissza a szállásunkhoz. A korsót a vízzel természetesen én vittem, mert ez lesz az én egyik fő foglalkozásom.
Közben megkérdeztem édesapámtól:
– Miért nem választottuk a fenyőfát szállásfának, így a forrás is közelebb lett volna?
Erre édesapám így adta meg a feleletet:
– Annak sok oka van, fiam. Először es, a forrás mindenkié. Most még csak mi vagyunk itt, de a következő napokban sokan jönnek a környékre kaszálni. Mindenki ide fog jönni vízért. Ha mi a forrás mellett vagyunk, akkor mindenki úgy gondolja, kérnie kell tőlünk a vizet, mintha a miénk lenne. A víz nem a miénk, az közös tulajdon, Isten adománya, ezért mindenki szabadon hozzáférhet. Másodszor meg nem lesz mindig ilyen jó idő. Lehet zivatar, villámlás. A villám pedig szereti a magas fákat. Ezért nem jó a fenyő szállásfának. Bármikor belé csaphat a villám. Aztán meg ha nagy vihar van, akár a kalyibánkra is döntheti. Az a 150 méter nem olyan nagy távolság. De annyira elég, hogy bárki, aki a forráshoz megy, ne zavarjon, ne töltesse az időt, ne kelljen megszakítsuk a munkát.
A nap már éreztette, hogy nem hiába hagyta el fekvőhelyét. Édesapám levette a kabátját, keresztet vetett magára, megfente a kaszát és kaszálni kezdett. Először a szállásfa körül vágott néhány rendet, majd egy pászmával elindult a dombról lefelé a Borzont-patak lankája felé. Előbb a dombos részt vágta, mert harmaton azt jobban vágja a kasza. Akkor is lehet az alsó fekvésű helyen kaszálni, ha felszárad a harmat.
Édesapám kaszált, én pedig a levetett kabátjára telepedtem, és a reggeli gyaloglás fáradalmait szándékoztam kipihenni. Sikerült is, mert amikor felébredtem, teljes erővel hevített a július végi nap.
Közben édesapám jó nagy darabot lekaszált, így eléggé eltávolodott a szállásfától. De nem annyira, hogy ne halljam ritmikus mozgását és kaszája suhogását, valamint imádságszámba menő énekét: „Van egy égi Anyám nékem, ki el nem hagy soha engem, neve Mária, aki az én életemnek vezércsillaga…”
Sokáig nem ádázódhattam, ha azt akartam, hogy estére szállásunk legyen. Vettem a kicsi gereblyémet, és gyorsan pallni kezdtem a rendet. Bárhogy is siettem, vigyáztam, hogy jól megterüljön a fű, mert minél vékonyabb, annál nagyobb helyen éri a nap, és jobban szárad. Észrevette édesapám, hogy megérkezett a segítsége, de vágta tovább. Én pedig teljes odaadással terítettem a rendet. Ha délután még egyszer megforgatjuk, annyira megszárad estig, hogy össze tudjuk szedni, és benne aludhatunk. Aztán holnap estére megépítjük a szénakalyibát. Addig szorgoskodtam, míg végre édesapám sarkába értem.
– Hogy milyen szorgalmas kicsi fiam van, nem is gondoltam volna! – dicsért meg.
Nem tudhatom, észrevette-e rajtam, de nagyon jólesett a dicsérete. Hogy szorgalmas voltam-e, azt nem tudom, igaz, utolértem a rendrázásban, de hogy kicsi voltam, az biztos, mert ősszel mentem első osztályba.
– Akinek ilyen apja van, nem is tétlenkedhetik. Az alma nem esik messze a fájától – mondtam vénkedve. – Igaz, úgy elkoppant a szemem, mint György Dénes bának. Utána aztán eléggé iparkodtam, nehogy úgy segítsem ki édesapámat, mint a száraz Békény a Marost.
– Pont jól időzítettél, mert még csak ezt a rendet akartam kihozni. Arra gondoltam én is, meg kellene nézzük, mi van vajon az átalvetőben? – vetett ismét keresztet magára, és a kaszát a vállára vette.
Elindultunk a szállásfához. Mintha hallottam volna, hogy hívogat az átalvető. A friss levegő, a korai mozgás, aztán a munka meghozta az étvágyamat. Különben is már szinte dél volt. Nem hiába hozta édesapám a nehéz átalvetőt, annyi finomság volt benne, mintha valami nagy ünnep
lett volna. Igen, ünnep volt, mert legalább két hétre kiköltöztünk az erdőre. Csak szombaton este megyünk haza, mert vasárnap az Úr napja, akkor ott kell lennünk a templomban. Azért rendelte az Úr a vasárnapot, hogy azon a napon rá gondoljunk, hálát adjunk az elmúlt hét eseményeiért, új erőt merítsünk az előttünk álló hétre. No meg hogy pihenjünk. Hisz ő is megpihent a hetedik napon.
Ebéd után elmentem a forráshoz friss vízért. Addig édesapám elfoglalta az én korábbi helyemet. Visszafelé jövet már távolról hallottam, hogy nem hiába feküdt le. Úgy horkolt, mintha fizették volna. Minél jobban közeledtem hozzá, annál óvatosabban lépkedtem, nehogy felébresszem. Már arra gondoltam, mellette én is végignyúlhatok a rendben. Bár egy kicsit.
Mintha időzített volna. Alig tettem le az árnyékba a korsót, megszűnt a horkolása, felült.
– Nézzem csak meg, a közepiből merítetted-e? – mondta.
Értettem a szóból, töltöttem egy csipor friss vizet, odaadtam. Megitta.
– Ebből nem tudtam megállapítani.
Még egyet töltöttem. Azt is megitta.
– Ez igen. A forrás legközepiből merítetted. Sokkal jobban esett, mint ebéd előtt. Mindig ilyen jó vizet hozzál, kicsi fiam! – dicsérgetett.
– Én szívesen, édesapám, csak előtte mindig lakjon jól – álltam rá édesapám hullámhosszára.
Aztán vette a kaszát és megverte. Én elkezdtem forgatni a rendet. Jó alaposan, minél borzosabban, hogy ne csak
a meleg napsugár, hanem a meleg szellő is átjárhassa, és szárítsa. Édesapám addig kaszált, amíg ismét utol nem értem. A frissen vágott rendet elpalltam, azaz elterítettem. A rend végénél megállt. Visszamentünk a táborfához.
Sehol az égen egy felhő. Rekkenőség. Készül a hálószobánk. Abban a friss szénában fogjuk tölteni az első éjszakát, amit ma vágott édesapám. Meg is mutatta, hová fogjuk összegyűjteni vastag hajtáshelybe a szénát, és benne alszunk. A csillagszállóban. A természet lágy ölén. Semmi más hangot nem hallottunk, csak madárcsicsergést. Egy vagy két pacsirta valahol a fejünk felett úgy énekelt, mintha
feledtetni akarta volna velünk, hogy kiszakadtunk a falu csendes világából. Eléggé kémleltem az eget, de sehol se fedeztem fel a madarat. Ám a láthatatlan énekes egyfolytában énekelt, rendületlenül. Már kezdtük összehordani a szénát, akkor hallgatott el. Vagy átadta a helyét, hogy éjszaka az angyalok énekeljenek nekünk. Szükségünk is volt éjjel az angyalok jelenlétére.
Miután mindent elrendeztünk, vacsoráztunk. Holnap jön édesanyám, és hozza az utánpótlást. Mivel úgyis csak takarni jön, dél körül érkezik, főtt ételt is hoz. A maradék elemózsiát édesapám az átalvetővel felkötötte a táborfa egyik ágára, majd mesélni kezdett a csillagos égről. A Kis és Nagy Göncölről, a Fiastyúkról, a Hadak útjáról, az Est- hajnalcsillagról. Még mintha valami medvét is emlegetett volna. Megborzadtam. Ott fent lehet, csak itt ne járjon.
Különben alig lehetett hallani akkortájt, hogy valaki találkozott volna medvével. Ott kint a havason a pásztorok láttak időnként. Az égről visszatértünk a földre, lefeküdtünk.
Már többször tapasztaltam, milyen sok imádságot tud édesapám. Most is mindent végigmondott. Amibe tudtam, én is bekapcsolódtam. Aztán elcsendesedtünk. Egy ideig még az a medve vissza-visszatért gondolataimban. Különben is jöhet, ott van édesapám, biztonságban vagyok.
Édesapám úgy horkol, amikor alszik, bizonyára semmilyen állat nem merne hozzánk közelíteni. Szorosan édesapám mellé csombolyodtam. Megnyugodtam, elaludtam.
Valamikor az éjszaka folyamán arra ébredtem, hogy reng a föld, vagy mintha rengene. Ki akartam dugni a fejem a széna közül, hogy szétnézzek, honnan jön a hang, de abban a pillanatban a medve nagy morgással rácsapott a szénára, ott, ahol édesapám lába volt. Én hatalmasat visítottam, édesapám ordított. Mindketten felültünk. A medve pedig ijedtében sarkon fordult, rólunk lerúgta a szénát, és úgy elmenekült, mintha villanyáram rázta volna meg.
Édesapám kihúzta a földből a villát, és utánaszaladt, még egy darabon kiabálva. Az állat elmenekült. Hallottuk még egy ideig, hogy a közeli csepleszben hogy töri az ágakat, utána csobbant a Borzont vize, onnan is furcsa hangok érkeztek hozzánk.
Egy ideig még hallgatóztunk, néztük a hűvös holdvilágon, merre menekült a medve.
– Édesapám fél-e? – kérdeztem szepegve.
– Most már nem. De az igazság az, hogy amikor fölöttünk volt az imént, kissé megjedék vala. Túl vagyunk a nehezén, ne félj, kisfiam, ez többet nem jön vissza sem most, sem később, úgy megijedt. Lehet, azt gondolta, valami disznócsordát talált itt. A horkolásom megtévesztette.
– Édesapám emlegetett az égen valami medvét, hát el is jött – mondtam hozzá simulva.
– Igaz, én nem ezt emlegettem. Jó, hogy szerencsésen túl vagyunk rajta. Gyere, vessük meg újra az ágyat, mert mackó koma lerúgta rólunk a takarót, és feküdjünk vissza. Nyugodtan alhatsz, mert ezzel többet nem találkozunk.
Elhittem. Lefeküdtünk. Édesapám kis idő után ismét elkezdte a medvecsalogatót, én pedig úgy az oldalához bújtam, hogy ha nem lett volna ing és szvetter rajta, talán a bőre alatt kötöttem volna ki.
Reggel már jól fent volt a nap az égen, amikor felébredtem. Édesapám nem volt mellettem. Hallottam, amint suhog a kaszája a fűben.
Felugrottam és kiáltottam:
– Hahó!
– Hahó! – jött a válasz. Intett, hogy szaladjak hozzá.
Nem kellett kétszer intenie.
– Gyere, nézzük meg mackó komának a nyomait.
Elindultunk a rakottyacseplesz felé. Mintha egy gömbvillám vagy egy eltévedt traktorkerék hatolt volna át rajta, szétszaggatva, kitépve, kitörve hevertek az ágak jobb-balra.
– Ezt hallottuk az éjjel, amikor menekült a medve – mondta édesapám.
Majd továbbvezetett a Borzont-patak egy kis gübőjéhez.
– És ezt – mutatott rá a partra.
Mintha az a képzeletbeli hátsó traktorkerék belesüllyedt volna a sárba és többszöri próbálkozásra végül sikerült volna kijutni belőle, összetaposva, a patak oldala leszaggatva tárult elénk.
Néztük a partot két, csatát nyert harcos önérzetével, büszkeségével.
Édesapám megsimogatta a kobakomat és bátorítóan
mondta:
– Ne félj, a medve jobban megijedt, mint mi. Szegény medve!

Forrás: Telehold. Karantén virágok. F&F International, Gyergyószentmiklós, 2020.