Constantin Noica: Filozófiai napló (18)
Ismerek egy ösztönt, amely az önmegőrzésnél is erősebb: az „igazam van” ösztönét. Az emberek harcolnak, elhasználódnak és elesnek ezért: „látod, nem megmondtam!” Van egy barátom, aki tizenöt éve mondja, hogy bekövetkezik az összeomlás. És, természetesen, ezalatt szinte semmit sem tud tenni. És amikor valóban, bekövetkezik az összeomlás, örülni fog majd, hogy igaza volt. Elfeledve, hogy közben elvesztegetett egy negyed életet…egy negyed igazságért!
Ami elragadó, végül is, az a tény, hogy mindannyiunknak igaza van. Senkit sem lehet soha meghazudtolni. Az, aki a saját fejfájára felíratja: „Itt nyugszik az, akinek nem volt igaza”, túlzott büszkeségtudata miatt alázkodik meg, de nem fog ezzel igazat mondani.
*
Párizs, 1939. szept. 3. Válassz! Ki és ki között? Mi és mi között? Elejétől fogva a vesztessel tartok.
*
Mikortól fogva születtek a nemzetek? Bábel tornya óta. „Mondá az Úr: imé, ők egyetlen népet alkotnak, és valamennyien ugyanazt a nyelvet beszélik. Most semmi sem tudná megakadályozni őket abban, hogy véghezvigyék, amit elgondoltak. Gyerünk, szálljunk le közéjük, és veszítsük össze a nyelvüket.”
Talán a világ egységességétől ijedt meg az Úr?
*
Mindenki ebben a mai káoszban valamit előrelát. Csak a történész nem érez semmit. A múltba menekül, mert fél a jelentől. Mennyi történelem lehetne ahelyett az egyetlen helyett, amit ő ott megszokott.
Fordította Bartha György
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza