Harmatcseppek címmel jelent meg Bajna György legújabb kötete. Ezúttal egy remek, kézbe való, szerény, nem hivalkodó, de annál tartalmasabb verseskötet. Ezt olvasgatva, lapozgatva az az érzésem támadt, mintha egy Márton Árpád-képet néznék. A gyergyói költő versei is, akárcsak az alfalui születésű festő képei, a véglegesen tovatűnő múltat ragadják meg – sajátos művészi eszközökkel.

Vallomással kezdi Bajna György kötetét. „Nem járnék messze a valóságtól – írja a Háttérismertetőben –, ha a Vesztegzárhozadék címet választottam volna e kötetnek. Mert kicsit az is, hiszen gyermekeimnek is több idő szakad a nyakába, nekem segíteni. Gyurika felkutatta a régi lemezeken még fellelhető sorokat, hogy legyen, amiből válasszak, Gyöngyi – újragépelve – takaros rendbe szedte őket, hogy ne kelljen szégyenkeznem bár a rend miatt. Hitvesem pedig néhány szavas véleményével segítette a gyermek alakulását. Mindhármuknak szívből köszönöm támogatását.” A kötet genézisének törénetét pedig így folytatja: „Ez volt hát egyik hozadéka a rohanások csendjének. Ötvenöt év után kicsit nyugalmasabb vizeken tűnődhettem a lótás-futás értelmetlensége fölött. Nem dicsérném ezt az időszakot, de bevallom, összebb rázott. Gyermekeinkkel mindenképp. Verseim közül némelyik pedig hátha segít. Az érdeklődőnek.”
A kötet szép. És fájdalmas. Fájdalmasan szép. Letisztult és tömény. Olyan, mint egy jó bor – vagy inkább mint egy jó konyak. Abból a fajtából, amit csak a költő borász jóbarátja, Jóska tud készíteni: tőle tudjuk, hogy a jó konyakot csak jó borból lehet lepárolni. S hogy jó-e, igazi-e, egyszerű megtudni: az ízlelés, illatolás mellett a kézre kell cseppenteni belőle, jól eldörzsölni, hogy elpárologjon, s mikor ez megtörtént, meg kell szagolni a kezünket; nem szabad ragadnia, mert ha igen, akkor hozzáadott cukrot tartalmaz. Illata pedig annak a szőlőnek az illata kell hogy legyen, amelyből eredetileg a bor készült. Ilyenek a Bajna György versei is: ízlelni, szagolgatni kell őket, kis adagban, s ha bőrünkbe dörzsöljük, nem érezni rajtuk a cukor édes-ragacsos nyomát, csupán az eredeti érzéseket, tapasztalásokat, amelyek versírásra ihlették, serkentették a szerzőt.
A verseket három nagy gondolati egységbe válogatta, szerkesztette a szerző. Az első tömb adja a kötet címét is: Harmatcseppek. Személyes hangvételű, a máig ható múltat megidéző sorok, olykor a költő elszámolása önmagával, máskor leszámolás tévedéseivel, tévhitekkel, gyarlóságokkal. Egyszerű fogalmak hatják át: család, szülők, gyermekek, elődök és utódok, föld, erdő, szeretet, fájdalom. A Labirintus ciklus a szerelem rejtelmeibe kalauzol, az utolsó szövegeket pedig az elérhetetlenbe és megfoghatatlanba vetett hit hatja át, Hittel cím alatt.
A kötet talán egyik mozzanata mindannak, amit Terv című versében megfogalmazott: „Begyűjtök mindent, / míg neszezve / hullnak körém a levelek, / aztán a hó, / ahogy a szép nyarat, / szelíden engem is / betemet.”

Forrás: Hargita Népe, Műhely melléklet, 2020. szeptember 4.

1. Albert-Lorincz Marton:
   2020. szeptember 10. 16:30

   Gratulalok Gyurinak, ugyanakkor orulok, es soha nem felejtem el, hogy amikor Zakariasnetol, nehai magyartanarunktol a versrol kerdezoskodtunk nem restellt Gyurihoz kuldeni – o vegzos, mi kezdo kozepiskolasok voltunk – mondvan, hogy o nem ert a vershez, menjunk Gyurihoz, mert o a kolto. Az is maradt.

2. B.Tomos Hajnal:
   2020. szeptember 12. 09:43

   Kedves Albert-Lorincz Márton, muszáj megosztanom egy hasonló élményemet szintén a középiskolás idoszakból. Amikor tizenkettedikben Király László „tanulmányozásához” értünk, áldott emlékű magyartanárnőm egy árva szót sem akart róla mondani, mert, hogy a költő évfolyamtársa volt az egyetemen, és megeshet, hogy az akkor kialakított véleménye miatt nem lesz ” kellően objektív” a tananyag ismertetésekor. „De megkérjük Tomos Hajnalt,mondjon róla pár szót.Bizonyosra veszem, hogy eddig már minden kötetét kiolvasta „-mondta, miközben gúnyos mosolyát alig tudta palástolni.