Sose gondoltam, ha szüleim elmennek,
gyakrabban leszek velük, mint régen néha.
Hogy kihűlt a széken, az ágyban a helyük?
Vajon, valóban kihűlt? Meg ki mondja?

Ahogy szerelmes versem is oly kevés,
róluk is csak néhány sánta sorom szól.
Nem volt nálunk szokás az ölelkezés,
csak karácsonykor, születés- és névna­pokon.
Mégsem mentek el, pedig engedtem őket,
itt lüktet bennem minden – mint a vér –,
ami velük kapcsolatos, főleg ami szép volt,
rossz emléket nem őrzök egyet sem én.
Ahogy elmentek, az is sajátos,
apánk almát nyújtott apró gyermeknek,
anyánk pedig, hogy terhünkre ne legyen,
döntött, s egy nap nem vette be a gyógyszereket.

Nem kékítőd old haja az ég vizében,
igaz, fergeteg, viharfelhő se lett.
Apám se vágtat hófehér táltoson,
pedig már engem is bölccsé tett a hegy,
mi megtanított, hogy meddig mászhatok,
s melyik orom az, hová elérhetek és
tudom azt is, hogy nemcsak szentek vannak,
mert közülük álnok, pribék nem is egy…
Csupán a békét hagyták reánk,
de lám, az is satnyának bizonyult.
A semmin is perel amnéziás bátyánk,
és hurcoltatna ma is kitartó konokul.

Sose gondoltam, hogy elmentek volna,
gyakrabban vannak itt, mint én jártam náluk,
amikor már azt hittem, végre szárba szöktem,
amikor már nem volt szükségem rájuk.
Ezért vannak velem, most, és sosem későn,
mikor már nem szégyen, ha egyedül beszélek.
Aki megértené, úgyis oly kevés van,
a többit meg eszi a türelmes enyészet.

Forrás: Hargita Népe, Műhely melléklet, 2020. szeptember 4.

1. Csata Ernő:
   2020. szeptember 10. 10:46

   Jó számvetés a sokasodó évek végén, az ember fiától, aki bölcsebbé válik, az emlékek pedig, főleg a szomorúak, elkísérik sokáig, mikor már nem szégyen egyedül beszélni sem, mikor rájön, hogy az egyetlen jó barátja, akinek mindent elmondhat félelem nélkül, az éppen önmaga, esetleg a szülei, akik a túlvilágról nem szólnak vissza, pedig a hátrahagyott béke sem az általuk megálmodott.

   ,,Csupán a békét hagyták reánk,
   de lám, az is satnyának bizonyult.
   A semmin is perel amnéziás bátyánk,
   és hurcoltatna ma is kitartó konokul.”

   Hát igen, jellegzetes székely sors, régen még egy barázdáért is kapával mentek egymásnak, mára békésebb ez is.

   A 3. szakasz első sorában a nem kékítőd helyett, nem kékítőt kell, nem figyelt eléggé a szerkesztő, pedig ez József Attila Mama című verséből is jól ismert sor: ,,szürke haja lebben az égen,/kékítőt old az ég vizében.”