Lehangoló olyan emberrel találkozni az utcán, aki egymagában nevet. Miért nevet? Az öröm egyedül csak a miénk, mégpedig annyira csak a miénk, hogy elhatárol a többiektől. Ellenben ha olyan embert látsz, aki szenved, te is szenvedni fogsz. A szenvedés összeköt. (Érdekes dolog, hogy a bánatot, és nem a meddő örömet sorolják Nyugaton a „főbűnök” közé.)
Az öröm, erkölcsi szempontból, az igazsággal egyenértékű: változatlanság, merevség, elhatárolódás. Hogyha diribdarabokra tört világot akartok: tessék örvendeni!

*

Berlin, 1941. A Mesterdalnokokat hallgatom a legjobb előadásban: Herbert von Karajan vezényletével, Marie Müllerrel az énekesek között; kitűnő zene, és a meghatódottság mégis elmarad. Vajon miért?
Mert ott is iskoláról van szó, és az iskoláról mélyenszántó dolgokat nem lehet kifejezni. A szerelemről és a halálról igen. Ugyanúgy a kereszténységről és a német istenségekről is. Trisztán vagy Parsifal; Tannhauser éppen; és különösen a Tetralógia. De a Mesterdalnokok…?

*

Ha tanárokra gondolok, a száraz jogtudomány jut eszembe (amiről, természetesen, nem tudok szinte semmit). És Kantnak sem lehet megbocsátani, hogy végül is, csupán a filozófia nagy jogtudora lett. Mialatt egy fiatalember, Novalis ezt jegyezhette fel magáról: „Ich bin ein ganz unjuristischer Mensch ohne Sinn und Bedürfnis für Recht.” Új utat nyitva meg a szellemi élet számára.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)