36. Éhség, tarhálások

A vonat egy hideg, esős szeptemberi napon futott be velük a Gare de l’Estre. Egyikük sem ismerte Párizst, és alig pár szót beszéltek franciául…
Valaki azt mondta nekik, hogy a borbonne-nal, a Quartier Latinben találhatnak olcsó szobát. Így szálltak meg az Hotel Lhomond legfelső emeletén, a Panthéon és a Rue Mouffetard közé eső Rue Lhomond-on. Olyan szegényes és kopott szálloda .volt, hogy még a telefonkönyvben sem szerepelt. A fakó, sűrű virágmintás tapétájú szobában két zománcozott vaságy, egy rozoga szekrény és egy ütött-kopott mosdóállvány állt olcsó lavórral és egy kancsóval. De őket nem zavarta ez a ridegség, hiszen úgyis csak aludni jártak haza…
Ha pár szem krumplihoz és tojáshoz jutottak — .ami nem mindennap adatott meg nekik,—, egy kis spirituszfőzőn sütötték meg a szobájukban…
Ha krumplira és tojásra sem tellett, s már egyetlen üzletben vagy étteremben sem kaptak hitelt, és kölcsönkérni sem volt kitől, André — rendszerint sikerrel — egy ismerős magyar csokoládéárust környékezett meg, az adott nekik egy kis csokoládét hitelbe. Ha pedig itt is kudarcot vallott, nem maradt más hátra, mint a berlini trükk: a vízben feloldott cukor…
Mivel kéregetni nem akartak, pénzt keresni meg nem tudtak… kiszemeltek egy vegyeskereskedést, amelyben csak egy alkalmazott dolgozott; olyasmit kértek tőle, amit a polc tetejéről kellett levenni, s míg az áldozat fönt volt a létrán, teletömték a zsebeiket, és kereket oldottak. A módszer elég jól bevált.
… Egy napon, egy pékség előtt ácsorogva, Andrénak támadt egy ötlete. — Én bemegyek, rádőlök a pultra, és elfogom a ronda kövér asszony elől a kilátást — mondta Csikinek. — Kérek tőle valami extra hülyeséget, amit biztosan nem tart, te pedig közben mögém, lépsz, és annyi zsömlét tömsz bele a zsebedbe, amennyit csak bírsz…
André belépett az üzletbe, és eltúlzott akcentussal, tört franciasággal hadarni kezdett. A mögötte álló Csíki lekapott néhány zsemlét, de túl nagyok voltak, és idegességében nem tudta zsebre gyömöszölni őket. Felpillantott és észrevette, hogy a „patronne” őt vizslatja a szemközti falon lógó tükörből. Ledobta a zsömléket, bokán rúgta Andrét, és futásnak eredt. André nem kapcsolt azonnal, s csak akkor kapott észbe, mikor az asszony kiabálni kezdett: „Police! Voleurs!” Csíki után iramodott… tudták, ha elkapják őket, kitoloncolják mint nem kívánatos idegeneket. Addig futottak, míg össze nem estek a kimerültségtől, de addigra a rendőrség már nem volt a láthatáron.

* Forrás: Richard Whelan – Robert Capa. IPM Könyvtár sorozat, 1990. Fordította Fehér Katalin. Borítóterv Kemény György

(Folytatjuk)