Ádámnak, szeretettel

– Nagytata, nagytata! – fogott kézen a minap a kisunokám. – Üljünk le, és mesélj, a vírus1 miatt úgysem mehetünk sehova.
A felhozott érv eléggé meggyőző volt, úgyhogy nem lehetett kitérni a kérés elől.
– Jól van, jól. Hogyha ilyen szépen kérsz, elmesélek neked egy régi történetet, ami velem esett meg. Velem, meg mással… Akkora lehettem, mint te most. Mondjuk, egy-két évvel fiatalabb. Dehát ez nem is lényeges. Nehéz idők jártak akkor is. Nemrég lett vége a nagy világháborúnak.2 Pár év múlva szárazság tette tönkre a termést… úgy, mint most az, ami készül… majd, a következő tavasszal, nyáron annyi eső esett, hogy azévben amiatt nem arathattak a gazdák. Dédnagyanyád – az én édesanyám – a tüdejével betegeskedett. A gyógyszert, amivel eredményesen kezelhető lett volna a betegsége, azidőtájt fedezték fel, nem volt kapható, ha “kéz alatt” valahogy beszerezték, másfél-két véka búza ára volt egy fiola sztreptomicin…3 Az orvos hegyi levegőt javasolt, ám a falunk határában nem létezett Zauberberg (Varázshegy),4 csak kisebb dombok voltak.
Mint hatékony népi gyógymódot tanácsolta valaki Varázshegy helyett az esztenán való hosszabb tartózkodást (ezt levegőváltozásul), és a zsendicének5 mint – az illető szerint – érvényes csoda-gyógytényezőnek a napi, rendszeres fogyasztását, hosszabb ideig. Édesapám megegyezett a számadó juhásszal, szerelt valahonnan egy 4×4 m alapú deszkabódét, ezt szétbontotta négy oldallapjára, a fedelét két részre (emlékszem, én egyengettem a szegeket, meg is dicsért, amire rettenetesen büszke voltam!), a szétszedett deszkabarakk elemeit tehénfogattal kiszállítottuk Tűsvölgybe az esztenára6 , ott felállítva egyberóttuk, még kikerült a hely színére felszerelésnek, egy priccs7, egy kisasztal, a legszükségesebb edények, nyári ruhák, egy csikólábú sparhert kályha8, némi tűzifa, két hétre élelem (“mire elfogy, még hozok” – hangzott a biztatás), és ketten édesanyámmal egy feledhetetlen nyarat töltöttünk kinn, a “szabad természetben”.
Odakint a “vadvirágos pusztán” esett meg az a történet, amelyet én most el szeretnék mesélni neked…

*

Június vége, július eleje lehetett, addigra én már becserkésztem a közelebbi, földiepres dombokat, Sanyival, a csobánnal9 messzebb kiruccanásokra is elengedett édesanyám, hosszan figyeltem a földcsuszamlásos martban a partifecskék csivitelő sürgését, a gyepben, mohaágyban fészkelő poszáta-méhek szorgoskodását. Letelepedvén egy lila virágú vadcsomborral benőtt, régi vakondtúrásra, egy életre megtanultam: egy dolog a látszat, és más a lényeg, ugyanis a kirajzó sárgahangyák alaposan összecsípkedtek. Pedig, mielőtt leültem volna, jól kinéztem magamnak a helyet: nem mozgott ott egy fia hangya sem. Amitől féltem, az egyedül a tavalyi kasáros helyen10 nőtt, 2, 2 és fél méter magas , sűrű csihányerdő11 volt…A félelmemet, minden bizonnyal, a pásztor meséi szították, az ide megbújó farkasokról.
Többnyire jó időt fogtunk ki. Ilyenkor pacsirtaszóra ébredtem reggelente. Kijöttem a barakkból, szétnézve a tájon a következő verssorokkal köszöntöttem az új napot :

“Derűs, kristály a reggel,
Az ébredő természet
Csupa sugárzó élet…”

Utána rohanás mosakodni a vályúhoz. Mosakodásból visszajövet egyszer látom, hogy a rét selymékes12 részén egy gólyapár bogarászik a bokáig érő vízben. Az egyiket, halkan, tip-top, hogy ne csobbanjon a sekély víz amint lépek, annyira megközelítettem, hogy – amikor ijedten odábblibbent – fekete szárnya hegyével az arcomba csapta felszállás közben a vizet. Ez lett az én gólyám. Máskor is el-eljött, és hogyha nem voltam szem előtt, nagy kelepeléssel adta hírül az ittlétét. Ezután többé nem bolygattam, hagytam nyugodtan tücsköt, bogarat, békát szedni…
Azon a napon, amelyikről beszélni akarok neked, a csobán már jókor reggel, a hajnalodást követő korai fejés után kihajtotta a legelőre a juhsereget, tudván, hogyha beáll a hőség, az állatok úgysem legelésznek már, csak “bogároznak”. A pásztorkutyák is (volt belőlük vagy 5-6) csak ímmel-ámmal, kedvetlenül követték a sereget, a csobánnak szépen faragott botját is közibük kellett hajítania, hogy megelevenedjenek kissé.
Már a délelőtt folyamán “lerekedt” meleg telepedett a dél felől észak irányban lejtő, ám a daktai meredek dombsor által északról is lezárt völgybe. Ilyen napokon, egyéb folyóvíz nem lévén a közelben a kiszáradó, sekély patakon kívül, csupán az itatóvályúban fürödhettem.
Délre a meleg hőséggé fokozódott. Meg is kérdeztem a juhásztól, aki az előző nap esti meg az aznap reggeli fejés tejnek a feldolgozásával foglalatoskodott, hogy miért nem ültettek vajegy gyümölcsfát az esztena körül. Teremne gyümölcsöt, és árnyékot is tartana…
– Mert ide húzza a villámot – jött a magyarázat.
Aztán jó délután, de már estefelé (még jó magasan állt a nap a látóhatár fölött, úgy egy “nyomtatórúdnyira”) a kánikulai levegő odafenn meglódult, és mintegy varázsütésre – szinte a semmiből – a helyét bürök- és büdösburján szagú légtömegek kezdték elfoglalni. Felhőt még nem lehetett látni az égen, de az addigi ragyogó kék szín megfakult, és mintha valamiféle szürke árnyalat vegyült volna a kékség közé. A levegő mozgásában még nem volt lendület, éppen csak hogy meglibbentette a fűszálakat.
– Alighanem vihar készül – jelentette be a juhász, akinek bőven lehetett már része ilyen tapasztalatokban. – Aztán a kutyákra se igen számíthatok, ha ez a szag a levegőben sötétedés után is megmarad. Ezt, sajnos, a farkasok is tudják…
Az elhangzott szöveg – bár a szavakat külön-kölön értettem – jócskán tartalmazott a számomra homályos részeket, de nem kérdezősködtem. Hogy a kutyákat is szóba hozta a juhász, hirtelen a mi kutyánk, a Fritz jutott eszembe, amelyikről még nem szóltam eddig, pedig jelen volt ő is, lógó nyelvvel ott heverészett a deszkabarakk árnyékában, de a legyek nemigen hagyták pihenni. Hogyha már szóba került, tartozom annyival, hogy elmeséljem a történetét… Ami nem is olyan mindennapi…

*

A háború utolsó előtti évében (én ekkor születtem) Románia átállt az oroszok oldalára, és az ország területén felbomlott a front. A németek nyugat felé vonultak vissza. Fritz, amelyiket mint hadi szolgálatra kiképzett német juhászkutyát alkalmazták a német hadseregben, valahogy elmaradt a csapatától. Vagy terhére lehetett a visszavonulóknak, és azok jobbnak látták, ha megszabadulnak tőle? Nagyanyám (a te ükanyád) egy reggel, amikor hajtották a csordát, és kicsapta a teheneket, hát a kiskapu sarkánál, félrehúzódva meglát egy idegen kutyát, sárosan, lefogyva, kiéhezetten. Elkergette az ismeretlen állatot, kavicsot is hajított felé, a kutya behúzott farokkal mintha eloldalgott volna. Nagyanyám meg is feledkezett a dologról, ám amikor egy negyedóra múlva indult volna a pléhkannával a Buturkára13, a kutya újra a kapu sarkánál várakozik. Visszamegy a házba, összeül a családi kupaktanács megbeszélni a dolgot. Jelenleg éppen nincs kutya a portán, könnyen dűlőre jutnak: befogadják, hátha beválik. Még elhangzik egy ellenérv: „Nehogy veszett kutya legyen!”
– Az látszik a nézéséből – mondja nagyanyó. – Én nem „olyannak” láttam. Elcsigázott, kiéhezett állat, de tiszta a tekintete. Meg aztán, hogy veszett-e, vagy nem, a „vízpróba”14 kimutatja.
Behívják az udvarba a minden pillanatban menekülésre kész állatot, a csirkék itatóját teletöltik friss vizzel. Mind egy cseppig kilefetyelte! Elfogadta az ennivalót is. Nagyanyó ettől a perctől kezdve gondjaiba vette, és rövid idő alatt sikerült „kikupálnia”. Szépszerével így „pacifikálódott”15 nálunk a hadi állat. Pár hét leforgása alatt kitűnő házőrző eb vált belőle. Hogy honnan származik a neve? Hát ezen nem kellett sokat gondolkodni, hiszen az állat nyakörvén ott fityegett a fémlapból készült „dögcédulája”16, rajta az írás: „Fritz, 1938”. Ebből tehát halálos pontosan megtudhattuk az állat nevét, és hogy hatéves német juhászkutyát sodort a portánkra a háború vége. A nyakörvét – minden eshetőségre számítva, mikor már annyira megbarátkozott a családdal – leoldottuk a nyakáról. – Nehogy felismerje a gazdája! – mondta valaki, nem is annyira óvatosságból, mint inkább huncutkodva. – Hol lehet az már?
Már mondtam, én a kutya befogadásának évében születtem, ahogy felcseperedtem annyira, Fritz lett a legjobb barátom. Úgy tanultam meg járni, hogy félkézzel átöleltem a kutya nyakát, az állat pedig óvatosan lépegetett elébb-elébb. Mellette én is. Mindig velem volt, elkísért, bárhova is mentem. Egy fotón János bácsi, akinek a rokonságból fényképezőgépe volt, úgy örökített meg, hogy állok a kutya mellett, fél karral a nyakát átölelve tartom, a tekintetünk pedig egy magasságból bámul a lencsébe… Hogy hogyan töltötte be a házőrzői hivatását, egy történettel illusztrálom: A háború után zavaros idők jártak. Egy éjszaka rablók „látogattak el” a portánkra. Valószínűleg más vidékről jöttek, nem ismerték a helyi viszonyokat. (Ha ismerték volna, egész biztonsággal állíthatom: nem pécézik ki célként a mi portánkat!) Az más dolog, hogy, ami az időpontot illeti, a rablók szemszögéből nézve a dolgot, nem is érkezhettek volna jobbkor! Pár nappal előtte malacot öltünk, a részei: sonka, kolbász, szalonna ott füstölődtek a padláson felakasztva. A kutyában bízva, a létrát ott tartottuk állandó jelleggel nekitámasztva a padlásfeljáró ajtajának. A kutya nem csupán okos állat volt, de stratégiailag tudott cselekedni: amikor a tolvajok az éj leple alatt besettenkedtek az udvarra, nem támadt a betolakodókra azonnal, nem is mutatkozott, még csak el sem vakkantotta magát, az udvar egy félreeső zugából szemlélte az eseményeket. Hagyta, hogy a gonosztevők felmásszanak a létrán a padlásra, ott pedig zsákba szedték a malac részeit, ám amikor jöttek volna lefelé a zsákmánnyal, a létra aljában rémisztő morgással ott várt rájuk az „őr” , két mellső lábát a létrafokon pihentetve. Fentről a tolvajok kezdtek kolbászdarabokat lehajigálni, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy amíg a kutya fogyasztja a finom eledelt, ők szabad utat nyernek. Az állat azonban rá se hederített az ennivalóra, de rövidesen, megsokallva azt, hogy itt, tulajdonképpen, a gazda javainak a felprédálása folyik, riasztó ugatással adott jelet a házbelieknek. Ezek azonnal kijöttek, fejszére, vasvillára kapva…A többit elképzelheted…
Bevallom, a kutya bemutatásáról szóló fejezet egy kissé hosszúra sikeredett, és elvitte más irányba a történetünket, de ennyire részletesen szólni róla mindenképpen szükséges volt

Az idő változását tapasztalva a számadó juhász füttyentett Sanyinak (így szoktak ők, füttyjelekkel értekezni egymással, hisz akkor még nem volt okos telefon). Az szaporán ereszkedett is lefelé, az esztena irányába a sereggel. Akkorra már nyugat felől sötétlila-szín, sokrétegű, a széleknél világossal szegett viharfelhők emelkedtek, mögöttük fel-fellobbant a tűzvilág. Megérkezett a szél is, és a legelővel átelleni mezőben nemcsak a búza, de a kukoricavetések is veszett hullámzásba fogtak. Az eddig tapasztaltnál még töményebb bürök- és büdösburján szag árasztotta el a vidéket.
– Valahol ott, arrafelé – mutatta a nyugati látóhatárt a juhász – jégverés pusztított, onnan ez a fertelmes szag, ami meg szokta előzni a nagyobb viharokat…
A felhők, nyugat felől tornyosulva – lassan beborították az eget a völgy felett. Hat óra tájt besötétedett egészen. Távoli, egybemosódó mennydörgések morgása töltötte be a levegőt. A szél viharossá fokozódott. A sötétség miatt se kellett sokáig panaszkodni, hirtelen éles villámfény világította be az egész völgyet, rögtön utána még egy, fülsiketítő dörej zajától kísérve. Megeredt az eső…”Mintha dézsából öntenék…” Mindezt már bentről, a barakk kisablakán át kitekintve figyeltük. És azt is egyebek mellett, hogy a pásztorkutyák az első villámlást és fülsiketítő mennydörgést tapasztalva – uccu neki, vesd el magad! – nekiiramodtak a domboldalnak, a csihányerdő irányába. A következő villámfénynél már nem láttam közülük egyet se…
Mondom a juhásznak a dolgot, aki, hogy ne féljünk, velünk tartott.
– Bevették magukat a csihányerdő csak általuk ismert járataiba, ahonnan elő sem bújnak addig, amíg tart ez az égzengés. Pedig itt lenne a helyük a sereg mellett, hogy a fene essék az inukba! Tiszta ingyért etetem őket! Ha időm lesz rá, a csihányost már holnap lekaszálom …
A sereg sorsáért is aggódó számadó juhász a barakk nyitott ajtajában állt, ahonnan, a villámok fénye mellett, szemmel tarthatta a kinti történéseket.
Hívta Sándort, aki, miután a juhokat a karámba zárta, a kipányvázott lovai után nézett. (Hogy hogy járt a lovaival, ebből mi mindent nem láthattunk, ezt a csobán részletesen másnap mesélte el nekünk.) Megpróbálta csitítani, együtt-tartani az állatokat, de azok az ítéletidő miatt „megbokrosodtak”, két hátsó lábukra állva, a mellsőkkel kapálózva a viharos levegőben, („Függőleges lovak”, írta meg később egy népi költőnk), mint idegent fogadták a gazdát, majd, elszakítva a pányva-kötelet, az út irányába vágtatva, eltűntek szem elől. Sanyi utánuk.
– Erre sem számíthatok ma többet! – jegyezte meg magának a juhász. – A vihar miatt megvadult lovak meg sem állnak a biztonságos, otthoni istállóig, a távolság hazáig – testvérek között is – van úgy 10 km !
– Na, de megyek is, mert a farkas is ilyenkor szokott támadni. Kézbevette a barakk oldalának támasztott hosszúnyelű fejszéjét, és a karám irányába eltávozott.
Az eső fokozódik. A barakk deszkafedelét és oldalát is sűrű kopogással verték a szél által is szított eső rohamai. A nyugati fal deszkarései mentén – a gyér világítású viharlámpa fényénél is látni lehetett – hogy sötét erekben csordogál le az esővíz.
Mivel a juhász a farkast említette, amikor kiment a viharba, édesanyám, hogy ne féljek, bereteszelte a barakk deszkaajtaját. Fritz, mint valódi őrszem, akinek feladata szemmel tartani a mi biztonságunkat, háttal ült a csukott ajtónak. A fel-fellobbanó villám fénye – mint sokpengéjű gillotin – vágott be a deszkaréseken, éles fénnyel világítva meg a szegényes helyiség gyér berendezését. A kutya eddig az égzengésben, amely előtt a deszkafalak nagy akadályt nem jelentettek, magára erőltetett nyugalommal töltötte be házőrzői szerepét. De hirtelen nyugtalankodni kezdett, majd felállt, és az ajtót kaparászva felvonított.
– Ki akar menni! Engedjük, ne engedjük?
– Hadd menjen…
A megpattintott ajtórésen az állat kiugrott a fekete esőbe. Ketten maradtunk édesanyámmal. A plédet magunk köré csavarva ültünk a priccsen, várva az idő jobbra fordulását…
*

A vihar, úgy tűnt, mintha enyhülni akarna… De csak azért, hogy új erőt gyűjtsön az eddiginél is eszeveszettebb tomboláshoz. Egymáshoz bújtunk édesanyámmal. Már-már azt hittük, hogy a szél elviszi fejünk fölül a deszkafödelet. Így telt az óra…Vagy az órák?
Aztán mégis, az égzengések ritkulni kezdtek. A villámlás és a dörgés közé egyre hosszabb „békés” időközök ékelődtek. Gyengültek az eső rohamai is, és azt láttuk, hogy most már a keleti deszkafal rései mentén csordogál a lé. Átvonult fölöttünk a vihar. Világosodni kezdett…
Kíváncsiak voltunk, milyen változásokat idézett elő odakinn a nagyidő. Amikor kiléptünk, a levegő még mozgásban volt ugyan, de az eső elállt. Holmi tépett felhők – a vihar utóvédjei – veszettül száguldoztak keleti irányba, itt-ott a felhőréseken rövid ideig kivillant az alkonyati ég kékje. A napnyugati égen felragyogott a vacsoracsillag.
Fritz is előkerült ázva, csatakosan… Megállt előttünk, és a testét jobbra-balra forgatva rázta le maga körül a bundájáról az esővizet.
A juhász a karám irányából jövet húzott maga után egy eléggé súlyosnak tetsző, alaktalan valamit, a gyér fényben nem lehetett kivenni, mi az, ahol elhaladt, a vizes fűben keskeny ösvény maradt utánuk. Amikor közelebb ért, borzongva láttuk, hogy amit vonszol, nem egyéb, mint egy süldő szürkefarkas élettelen teteme. Fritz végzett vele, adta hírül a juhászgazda.
– Kérem, adják el nekem ezt a kutyát. Bármi árat megadnék érte.
– Nem eladó – felelte anyám.
A kutya, amelyik pár lépéssel odább tisztogatta a bundáját, a vadszagot érezve felborzolt szőrrel ugrott fel hirtelen.
– Kédezzük meg a kutyát, mit szól a dologhoz. – Fritz, itt maradnál pásztorkutyának?
A kutya – a nevét hallva – odajött hozzám, és – a buksiját jobbra-balra ingatva – a markomba nyomta hideg orrát.
– Na, látja, mit felelt?

*

Indultunk lefeküdni. Fáradtan az átélt izgalmaktól, elgondolkodva és kissé nyomott hangulatban. Nem a farkast sajnáltuk, bár tudtuk, hogy az éhség hajtotta juhot rabolni az esztena közelébe. Volt viszont a történetnek számunkra egy mélyebb tanulsága is: a hadi cselekményekre kiképzett kutyát, minden látszat ellenére, végérvényesen „pacifikálni”, rávenni arra, hogy „levetkőzze” az ösztöneit, nem lehetett.

---

Jegyzetek:

1 Vírus: koronavírus, Covid – 19
2 II. világháború
3 Valamilyen sugárgomba-fajtából nyert antibiotikum, a gümőkór nagyhatású gyógyszere.
4 Utalás Thomas Mann azonos című regényére.
5 Oltott, főzött juhtejből készült népi pásztor-eledel.
6 Esztena: hegyi tejgazdasági épület és pásztorkunyhó (román)
7 Priccs: ’támlátlan deszkaágy’
8 Sparhert : sparherd :’ vas takaréktűzhely ’ (német)
9 Csobán: ’ pásztor’ (román)
10 Kasáros hely: tavalyi juhkarám (sztrunga, esztrunga) helye
11 Csihány : csalán (népies)
12 Selymékes: vizes, vizenyős, ám fűvel benőtt terület
13 Buturka: Magyarpéterfalva akkori egyedüli ivóvízkútja
14 „Vízpróba” : a népi hiedelem szerint, a veszett állat nem bírja, nem tűri meg a vizet.
15 Pacifikál: ’megbékéltet, lecsendesít’
16 A háborúba besorolt katonák (itt: hadi-kutya) azonosítására szolgáló fémlap a katona adataival, amelyet zsinórra fűzve a nyakukon hordtak.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ