Keszthelyi György: Belém sulykolódtak…

A szerző illusztrációja

A napokban – éjnek idején – belém sulykolódtak a Magyarok. Szisz magyarjai, női torokból, jól dallamosított szavalatként. És mondja hogy:

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy “hajh, a régi szép idők!”,
s hogy aszongya: “így volt megírva”
s hogy aszongya: “hajh, azelőtt” –
és így tovább. –

Jól elvoltam addig a lámpavas (jaj!) környékén röpködő denevérekkel meg a bagollyal, ezek a míves sorokba szerkesztett hazámfiai púpként hiányoztak a hátamról. Ez a hozzáállás mondjuk megmagyarázható a Circumdederunt kínjai mentén caplatva, rásózható a csontritkulásra, a személyiségzavarra, a konyakra, amelytől egyeseknek beindul, feláll, másoknak megnyílik, megvilágosodik. Embere válogatja. Amúgy már sem az emberismeret, sem a lélekelemzés számomra nem képezik vita- vagy egyáltalán érdeklődés tárgyát. Teszek a bajra, a veszélyre, sebeim beforrnak és ág nő ki belőlük. Fából vagyok, állatok vesznek körül, ösztönök vezérelnek. Testemben-lelkemben Románia, Erdély, karnyújtásnyira Magyarország, a tengeren túl az Egyesült Államok. Akarva-nem akarva látom és hallom őket. Visszataszító ricsajozás, a káosz istenítése, a csend, a béke szándékos, szinte szadista gyönyörben, függőségben történő kínpadra vonása történik, míg a nyugalom végül feladja, vallani kezd, aztán meghal. Talán még hosszú évtizedekig tart ez az állapot, az őrült végül is kiépíti saját boldogulását, boldogságát, sajátos logikája szerint.
Legutoljára mégis ugyanúgy megcsúfolnak, majd elfelednek mindnyájunkat – már ha marad még pár utód -, mint az utcai telefont.

2020. szeptember 11.

Szóljon hozzá!