van egy nagy átka a vallomásoknak
mikor az ember rászánja magát
s elmondaná, mit vétett, mit bán már ma
a jóindulatú barát
egy ne törődj velé-vel megakadályozza
s a megbánás csírái, mik elvezetnék
a megtéréshez, nem csíráznak ki soha
ez a rákfenéje a pozitív megvallásoknak
nem mossák ki szemedből a port
örökre megvakulhatsz
*
úgy vágytam már egy kis tereferére
csak könnyedén, mit sem foglalkozva
más bajával, a világ közepén
vagyunk úgyis
de amint sor kerülhetett volna rá
a terefere gondtalansága
álommá változott
beúszott minden gondja
a világnak
*
ahány kérdező, kíváncsi szem
feléd forduló arc
annyiszor törik meg arcéleinken
a fény
sosem lesz gyémánt
*
igen, én is szeretem a frappáns
egy mondatos vagy egyszavas
sorokat
de nagyon nagy lelkem kell legyen
hogy ne zavarjon
ha válaszod új nyomokat kutat
*
elég egy fül, írtam régebb
aki meghallgat, egy szem, aki lát
ha elég odaadó és figyelmes
tisztán hagyhatom ott
megfürödve tekintetében
óvóhelyre lelve fülében
*
hamar telik az idő mikor írsz
a szavak kizárnak minden egyebet
s ha a végére pontot tehetsz
nem éltél hiába, úgy érzed
*
mert végül csak odajönnek hozzád
egybesereglik, aki megmaradt
s miközben fürkészve figyelik
kinek hány könnycsepp hagy nyomot
arcán – emlékeikben ott lélegzik
amit tőlük kaptál
*
igen, a vége felé mindig több
a kevesebb
nagy paradoxona ez
az életünknek

2020-07-04