Vidéki pikantériák (2)
„Most ezeket a szavakat hallom”
Az első részben emlitett könyv szerzője szerette volna megtudni, hogy a csíkszentdomokosi szülők mennyiben segítik felvilágosítani gyermekeiket a nemiség tárgyában. A válaszok legtöbbször nemlegesek: „Erről mi nem beszélünk!”
Egy középkorú nő így mesélte neki:
„Ha ilyten téma került a felnőttek között, akkor az volt a kijelentés, hogy gerenda van a házban, s akkor vagy áttértek egy más beszédre, vagy átvitt értelembe kezdtek beszélni, hogy ő ne értse, s akkor megpróbáltak játszani, de fülelőztek. Mondták a gyermeknek, hogy „Menj nézd meg, nem vagyok-e kint.”… A gyermek felfogta, hogy miről van szó.”
A könyvből az is kiderül, hogy manapság a „nemi felvilágosítás” egyenesen a televízión keresztül érkezik a domokosi házakba, szexfilmek formájában. Hogy milyen eredménnyel? Egy 68 esztendős asszony a szomszédjában lakó első osztályos kislány történetét adja elő:
„Azt mondja nekem, hogy »tudja-e keresztanyja, ott vótunk mámánál, a másik onokatestvéreimmel s néztük a pornófilmeket.« Igy, szószerint! Pornófilm. S mondom, tetettem magam, hogy te I. én még ezt nem es hallottam. Az milyen? »Há keresztanyja, maga azt el se tudja képzelni, hogy azok milyenyek.« Hát akkor, méges na, valamit mongyál. S azt mondja nekem, »de azt tudja-e, ez éjjel vót, s mü felébredtünk. Akkor néztük. Met ángyika bekapcsolta, s mü es néztük.« S mondom, jó na, de hát éjjel…, milyen vót? Mindent próbáltam téríteni másfelé. Kíváncsi vótam, hogy lám, mit látott. Azt mondja nekem, »tudja-e, mi vót? A néni a bácsinak a petit megszopta, leszopta, s a bácsi a seggibe bédugta.« S erre egyet kacagott. S mondom neki, menj el, az nem lehetett úgy, nem jól láttad. S azt mondja, »de úgy vót. Met én még olyant es láttam, azt mondja, hogy rendesen szexeltek, s csinálták a gyermeket.« Ezt a szót használta, így ahogy mondom: szexeltek.
Én a gyermekeknél most ezeket a szavakot hallom. A szexelést. A régebbi szavak helyett most má divatoson mondják. Például hallottam az utcán egy gyermektől, mentek felfelé, jöttek az iskolából, én valamit kapirgáltam itt a kerten belül a vetemény közt, s kacagnak, s mondtak két nevet, hogy a leánykával a vécébe szexelt. Az iskolába. Régebb azt mondta volna, baszott.”
Ha nyílik a szégyenvirág
Csíkszentdomokoson a nők havi vérzését hívják „szégyenvirágnak” – tudjuk meg dr. Balázs Lajos eddig ismertetett monográfiájából (Amikor az ember nincs es ezen a világon. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009), s tulajdonképpen a falusi nemi élet egyik komoly kérdése, amely körül sok minden megfordul: nevelési szigor, titkolózások, elrontott életek…
Az első paradoxon: mindenki fontosnak tartja, a szülők jó része mégis titkolózik. Ha egy gyermek észreveszi az anyján a nyomokat, jön a válasz: „Elkörcölte a combját s kész…”
De a leánykák azért mégis mindig többet tudnak állapotukról, mint az anyák hiszik. Hogy honnan? Egy 77 éves asszony úgy véli:
„„A másiktól. Úgy kiképezik, tanár úr, egyik a mást, mikor esszekerülnek. S az iskolába es, ugye amikor má kezdik nekik mutatni a múzeomokba üvegburákba a fogamzásokot s a mindenfélit, hogy a gyermekek avval jöttek haza, hogy mit mutattak meg nekik az iskolába. Hát mü má beszéltük es a férjemmel egymás között, hogy mü héjába titkolózunk, s hogy titkoljuk s szégyenkezünk előttök s minden, met az iskolába úgy kinyiccsák a szemeiket a gyermekeknek, hogy minnyá a tojás többet tud, mint a tyúk. De ők egymást es úgy felvilágosiccsák, a lejánkák es mindenre, hogy… Itt elől a bodegánál látom, hogy hogy esszé vannak a legények a leánkákval vegyülve, ott esszé vannak ölelkezve, egyik így csókolózik, a másik úgy csókolózik, egymás előtt nem szégyellik magokat. Hát, szóval, ők annyira má saját magok ki vannak bontakozva, hogy nem kell őköt a szülők világosítsák. Semmire.”
Sajnos, állapítják meg a könyvben feldolgozott vélemények, ez azzal jár, hogy nagyon sok domokosi lányka tragédiaként, lelki traumával éli meg az élet e természetes hozadékát.
„Én 14 éves leányka voltam – mondta egy 68 éves asszony -, amikor megtanítottak szőni. Szövés közbe eccer meg-éreztem, hogy velem valami baj van. Kimentem s én megnéztem, hogy nem pisiltem, s méges mi van? S hát piros van. Sírtam. Aztán kellett a pincébe vágjam a répát a lovaknak, s mit csináljak, s mi lesz. Bugyink se volt akkor, csak az ingünk. Estem kétségbe, de senkinek se mondtam.
S aztán elmúlt, s esment elmúlt, s esment. De senkinek ki nem szóltam. Senki nem kérdezte tőlem, s így én se kérdeztem a leányomot. Most is még úgy bennünk él a szégyen. Ez a buta szégyen, hogy őszintén nem merjük megkérdezni az ilyesmit.”
Hanem az anyák igyekeztek szavak nélkül is megtudni, mikor is nyílik ki lányaiknál a szégyenvirág. Nem kevesen vannak, akik szigorúan ellenőrzik: megjött-e a havi vendég. A mai lányok azonban mind jobban kikérik maguknak. Nagy az önállóság, gyakori a félrevezetés is, aminek viszont ára van:
„Itt alól ángyó megjárta. Nem ellenőrizte a leányát, s az nagy furfanggal neki állt minden hónapba, a tetrabugyikot felrakta a kályha mellé száradni: vízbe mártotta, s felrakta, mintha mosott vóna. S közbe má hathónapos vót. S hiába mondta a másik án-gyi, »Teri, há nem látod, a leányod hogy áll?!« »Menj el, ne beszélj!« – úgy esszevesztek, hogy majdnem hajba kaptak.
De az asszony a kézit megfogta a leányának, felhozta az orvosnőhöz, s »vizsgája meg doktornő«. S azt mondja a doktornő, »olyan 6-7 hónapos«. Ugye, úgy megszorította a leányka valami haskötővel, hogy nem látszott rajta semmi. S olyan es a gyermek: szerencsétlen lett, A nyála folyik, a szemei olyan csúnyán állnak. Most az anyja öli meg a leányát: »Látod-e, mit csináltál magadból?!« Na ezért is kell ellenőrizni, met ugye elvezetnek egy édesanyát.
Na ne féljen, tanár úr, met én megnéztem, hogy mit mosott! Ha kinn, ha benn. Hogy a vederbe mit tőtött belé. Annyit haragudt az uram ezért, hogy »mindenbe az orrodot belé kell üssed«. Jó, jó! Hadd el, me megtudod nefé, ha nem ütöm belé. Hál’Istennek, ezét nem es kell szégyelljem magamot, csak azét, hogy ez a kecskebéka elszökött.
Hej, mennyi mindenen menyen egy édesanya keresztül!” – mesélte Balázs tanár úrnak egy 66 éves néni.
(Folytatjuk)
Forrás: aranytalicska
Pusztai Péter rajza