Hm / 59

Úgy 15 éve történt, álltam az ablaknál, ahogy szoktam (ha olyan vonaton utazom), és néztem az indulás előtti perceket. Jött egy munkás, komótosan, úgy nyugdíj előtt álló tipikus melós ember, az élettől megnyúlt, búskomor arccal, a szokásos monoton mozdulattal ütögetve szúrópróbaként néhány kereket. Aztán az egyiknél megállt, újra ütött és újra… majd integetni kezdett és a rádiótelefont is elővette… egyre izgalmasabb lett a dolog… megjelentek többen, látszott, hogy “főnökök” is ütögették már akkor a kereket, közben tanácskoztak, vakargatták fejüket… és következett az intézkedés… a lényeg, a kerék repedt volt, ki kellett cserélni az egész vagont, ehhez leszállítani az utasokat, szétszedni a vonatot, új kocsit beállítani stb… meglepő, de viszonylag gyorsan lezajlott mindez, visszaszállhattunk az “új” kocsira… ismét az ablakban találtam magam és néztem, ahogy ugyanaz a férfi közeleg és végzi munkáját, látszólagos komótosságával, de azzal az óriási nagy felelősséggel, ami ebből nem tűnik ki, miközben néhány perccel előbb lehet, életeket mentett, mert nem indult el a vonat törött kerékkel… amikor az ablak alatt elhaladt, leszóltam: Uram!… mintha hallotta volna, de ment lassan tovább, látszott, hogy tétovázott, biztos nem neki szólnak, ki hívná őt “uramnak” ugye… megismételtem: Uram!… na akkor csak megállt végre és visszafordult, találkozott a tekintentetünk… annyit mondtam neki, hogy “Köszönöm! Szép munka volt” és még felemeltem a hüvelykujjam is, hogy kicsit oldjam megszeppenését… látszott rajta, hogy úgy nyugdíj előtt megilletődött… valaki megköszönte a munkáját… biccentett és ment tovább (szerintem mosolygott is, amikor már nem láttam) .. a vonat pedig némi késéssel, de elindult biztonságban … * Kép és szöveg: Hajdú Mónika

2020. szeptember 16.

Szóljon hozzá!