43. Montparnasse, a gettó

Az első világháború még csak tizenöt éve ért véget, sok francia még mindig elvből gyűlölt mindenkit, aki németül beszélt. Nem számított, hogy azok a németek és németül beszélő emigránsok a nácizmus elől menekült békés kelet-európaiak voltak, nem a megszálló hadsereg. Külföldiek voltak, zsidók és értelmiségiek — mindegyikük kommunista vagy szimpatizáns.
A menekülteknek most hajlékot kellett találniuk Párizsban, és létrehozni a maguk közösségét. Legtöbbjük, mivel nem volt bútora, olcsó szállodákban lakott a balparton. A Montparnasse Párizs külföldi negyede, német és kelet-európai gettója lett, ahol az ember több német, magyar, orosz, cseh, román és lengyel szót hallott, mint franciát…
A menekültek nem tudtak sokáig megmaradni általában kicsi és ütött-kopott szállodai szobáikban, így a kávéházak váltak a közösség nappali tartózkodóhelyévé és társadalmi klubjaivá. Napközben újságot olvastak, sakkoztak, regényt, cikkeket és leveleket írtak; aki legalább egy csésze kávét megivott, az kaphatott a kávéház cégjelzéses levélpapírjából. Esténként a kávéházban vitatkoztak barátaikkal művészetről és politikáról, és megpróbáltak szabadulni a magányosság, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság érzésétől, amelynek még a legedzettebbek és legbátrabbak is ki voltak téve…

* Forrás: Richard Whelan – Robert Capa. IPM Könyvtár sorozat, 1990. Fordította Fehér Katalin. Borítóterv Kemény György

(Folytatjuk)