…Tóth Imre költő meghívására. Aki jó egy éve elkezdte a számára kedves irodalmárokat sorra bemutatni. Underground. Az ember, kinek szíve baloldalt dobog, hasad. Megint.

Mit kezdhet azzal, amit tud? Közkinccsé teszi – valahogyan. A művész önmeghatározása – tisztánlátás végett. Örök küzdelem ez. Egy emberöltő alatt több pálfordulást is átélhetsz. Rohan az idő. A szocialista rendszer felvilágosultnak számított az előtte lévőhöz képest – könnyű volt, mert egy világégés után kellett talpra állni –, a demokrácia pedig a szoc.rend hibáit kiigazítandó született. Hogy aztán a liberalizmus kiüsse a biztosítékot és kikényszerítse az illiberális változatot. Örök egymásnak feszülés van, hogy ki mondhassa meg. Mert ha mindenki a magáét mondja, nincs ki hallgassa, nincs ki csak értse.
A művészet ezt az állapotot képezi le. Az egyik oldal műélvezői bőrén feláll a szőr a másik oldal műalkotásai miatt. És viceversa. Ugyanazt szeretnék, legalább párhuzamosan. Ideig-óráig megy.

Hová menekülj, ha nem akarsz viszályt? Barlangba, pusztába, embertelen vidékre – ott nyugtod lesz.

Vagy kívülállóként irónod ironikus tintájával fested meg, amit látsz.

Nincs nagy tömeg – a költő kihívó tekintetet lövell rám, miközben felolvassa verseit. Élvezettel. Remélve, megbotránkoztat. Sikerül. Lassan felfeslik az író látásmódja, szemlélete – milyen pontos kifejezés ez, jövök rá újból – a világ dolgairól. Kitetszik játékos kedve. Összeilleszt, szétvagdal, montíroz, kollázsokat készít mások verseiből, hozzátéve a magáét, mint a gyermek, aki kockákból próbál tornyot rakni, vagy egymás mellé illesztve új alakzatot formálni. Csak már ősz. És összekarcolódott. A versek is. Borostásak, fésületlenek, vagy hegyesre csiszoltak. Alkatrészek. Pillanatfelvételek. Annak negatívjai. Újraértelmezések. Játszik, mert megteheti. Minimalista képek költői újratervezésekkel. Bántani akar, de csak egy kicsit. Épp annyira, hogy felkapd a fejed. Esetleg ne fordulj be abba az utcába. Vagy csak erre menj. Egy darabig. Mikor magát is megunja, átvált egy másik csatornára. Mondjuk a Thomas Bernhardéra. Vagy a Tandori Dezsőére. Majd visszatér. Most épp a kezdeti stílusához, új kötete már nyomdában.
Folyton rám néz, miközben felolvas. Hirtelen nagyon soknak érzem magam. Néha azért széttekint a többi hat emberen is.
Miért ír, vajon? – ötlik fel bennem.
Benedek István: Aranyketrece, mindig elmondja, indította még tizenvalahányévesen arra, hogy munkát vállaljon a Korányi kórházban. Onnan kirúgták, mert szidta a magyar népköztársaságot, és feljelentette a portás. (Pedig csak egy verset idézett) Kacskaringós életút – jegyzik meg róla. Volt időszak, amikor hónapokig takarította a telefonfülkéket. Aztán könyvtáros lett. Elvégezte az ehhez illő tanulmányokat. Interjúk alatt úgy ül a kérdezettek között, – meghallgattam-néztem – mint elefánt a porcelánboltban. Nem csörtet, lassú, figyelmes, óvatosan, precízen fogalmaz. Érzi, nem teljesen az ő világát értők körében ül. De hát ettől költő az ember. Nem illik bele sehová. Kilóg az általánosból. De ő még az általában költők közül is. Vagy a költők közül általában. A szemlélete okán. Látom a tekintetén. Nem provokál, csak hangsúlyoz. Időt ad, hogy leessen a tantusz. Jól teszi. Sokat lendít versei megértésén. Tényleg – minek is annyira rohanni?
Nem könnyű. Nem könnyűek. Nem is szépek. Nem is igazak. Vagy mégis? El kell dönteni. A költészet nem engedi kisajátítani magát semmilyen elit, vagy ilyen-olyan kör által. Ott üti fel a fejét, ahol kedve szottyan. Ahol valaki figyelő értelme ráirányul. Legyen az koldus vagy királyfi. A költészet már csak ilyen. Debreczeny Györgynél kikötött. Megcsap verseiből a líra hamisítatlan atmoszférája.
Most adják ki a 14. kötetét.

Régen ez úgy volt, hogy a költő nem sok verset írt, hanem jó verseket írt. És azokra minden versszerető emlékezik. Idézi őket. Nem azért, mert tanítják. Hanem azért tanítják.
Kell egy grémium, egy kaszt. Kellenek ítészek.
Most a 62 éves költő a 14. köteténél tartva dönt úgy, hogy nem ír kollázsokat. Amit régen plágiumnak neveztek. Ma már nincs szellemi tulajdon. Közkincs minden, hiába van eredeti szerzőség. Ott és annyit vágnak ki a versedből, amennyit akarnak. Örülhetsz, ha méltónak tart rá valaki.
Ha van ellenvers, van ellenkritika is. A költészet már nem az, ami régen. Más a vers funkciója. Kioldja a feszültséget belőled, aki írod. De tele lehet a hócipője annak, aki olvassa. Utána még jól is érezheti magát tőle. Amitől megváltozik a tele van a hócipőm kifejezés értelme. Debreczeny visszafele is megírja, felboncolja a versszakaszait, villára veszi, vizslatja mielőtt beveszi, jól megrágja, kiköpi – tálalva van, mondja. A költészet ma ilyen, állapítja meg, és ha nem hiszed, bemutatja. Ha nem érted, sem bánja. Ő maga jól szórakozik. Ha már ilyen kifordult világban kénytelen szelíden élni. Mert végső soron ő az. Csak a világ (föld) őrült meg. Különben csend lenne. Meg „hó és halál”.

*

Debreczeny György verseiből*

nincs más

a templomon kívül
vidéken
nincs más színház
mondta a professzor

a professzoron kívül
vidéken
nincs más színház
mondta a templom

a színházon kívül
vidéken
nincs más templom
mondta a professzor

a templomon kívül
vidéken
nincs más professzor
mondta a színház

a professzoron kívül
vidéken
nincs más templom
mondta a színház

a színházon kívül
vidéken
nincs más professzor
mondta a templom

a mondáson kívül
vidéken
nincs más professzor
csak a templomszínház

a vidéken kívül
nincs más mondás
csak a színház
csak a professzor

a mondáson kívül
nincs más vidék
csak a professzor
csak a színháztemplom

vidéken nincs más
mondta a színház
csak a templom
csak a professzor

a belülön kívül
nincs más templom
csak a színház
mondta vidéken a professzor

---

szeptember végén

beszélt egy gesztenyefáról
amely ilyenkor
szeptember végén virágzik
most fedezte fel

alatta ott volt a kocsi
a bádogkocsi
a bádog kórbonctani kocsi
előfordul ilyesmi vidéken

a bádog kórbonctani kocsin
ott volt a megboldogult
rajta volt a lábcédula
vidéken előfordul az ilyesmi

a városi kórbonctan semmi
a vidéken létezőhöz képest
a városi lábcédula semmi
a vidéken létezőhöz képest

mondta apám
a félcédula semmi
a lábcédulához képest
mondtam apámnak

aki most fedezte fel
hogy a gesztenyefa ilyenkor
szeptember végén virágzik
erről beszélt

a gesztenyefa most fedezte fel
hogy apám ilyenkor virágzik
ilyenkor szeptember végén
de erről hallgatott

---

azt kérdezi

nézi a barokk angyalt
a lépcsőfeljárónál
és azt kérdezi
ma ki a latrinaszolgálatos?

nézi a barokk latrinát
a lépcsőfeljárónál a szolgálatos
és azt kérdezi
ma ki az angyal?

nézi a lépcsőfeljárót
a latrinaszolgálatos angyal
és azt kérdezi
ma ki a barokk?

nézi a barokk angyalt
a latrinaszolgálatos
és azt kérdezi
ma ki a lépcsőfeljáró?

*

„Debreczeny György Bernhard breviáriuma c. kötet versei jelöletlen idézeteket tartalmaznak Thomas Bernhard különböző műveiből. … van egy kortárs magyar szerző, aki úti- és beszélgetőtársává… , szinte testvérévé választott egy hozzá és hozzánk közelálló osztrák írót, aki gmundeni konyhájában herendi porcelánt tartott, és úton a pesthidegkúti nagynénihez, talán kitérőt tett a Balatonhoz, és süllőt ebédelt Badacsonyban… D. G. most ironikus gesztussal meginvitálta a néhai mestert: ugyan látogasson már meg minket újra, nézzen szét minálunk, és mondja el, mit lát, mi az, ami kirívóan más lett, és hol sikerült teljes épségében átmenteni a múltat… Valahogy így képzelem el ezt a léleksétát, ezt a csöndes párbeszédet egy mostani meg egy néhai szerző között, amely éppen elevenségével szemlélteti az efféle jelzők értelmetlenségét. … (Th. B.-ről kevesen tudták, hogy súlyos nyavalyák gyötrik, és szinte állandóan küzd az életéért). Irigylem, egyúttal örülök, hogy ilyen párbeszédek egyáltalán létrejöhetnek még. Ha így olvasom ezeket a szövegeket, a bennük megnyilatkozó sok-sok irónia és keserűség ellenére mégis derű tölt el” – írja ajánló soraiban
Adamik Lajos.

*Debreczeny György: ezen a szép napon – Thomas Bernhard breviáriuma c. kötete 2019-ben jelent meg a szegedi AJ TÉKA KIADÓ-nál

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ