Szabó Gyula 90 éve
Szabó Gyula portréja (HN-illusztráció)
Szeptember 11-én lett volna 90 éves Szabó Gyula prózaíró. Az évfordulóra az ugyancsak homoródalmási Oláh Sándor társadalomkutató és Lövétei Lázár László költő emlékkönyvet szerkesztett, mely a Pro Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. A kiadványból szemezgetett pár napja (2020. szeptember 11-én) a csíkszeredai Hargita Népe. Oláh Sándor, Király László, Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár írásaival emlékezünk meg mi is az eseményről, figyelmükbe ajánlva egy interjút is az íróval, az RTV magyar adásának Aranyszalagtárából.
Oláh Sándor: Örökség és kötelék
„Mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.” (Pierre Nora)
„…az emlékezés kultúrája a csoport ügye. Középpontjában a következő kérdés áll: Mit nem szabad elfelejtenünk?… Ahol ez a kérdés központi helyet foglal el és megszabja a csoport identitását, önértelmezését, emlékezetközösségről beszélhetünk.”
(Jan Assmann)
Korunkat az emlékezés problémája foglalkoztatja… – mondja Pierre Nora francia történész.1 Így van ez nálunk is: emléktáblákat, emlékműveket, szobrokat avatunk, emléknapokat, emlékkonferenciákat, emlékzarándoklatokat szervezünk, emlékhelyeket, emlékmúzeumokat hozunk létre, az elődök szellemi teljesítményének tiszteletére emlékköteteket adunk ki. Az emlékezés kultúrájának alakulása, az összetevő elemekben gazdagodó emlékezetgyakorlat a múlthoz való viszony formáin nyugszik – mondja Jan Assmann német kultúrhistorikus arról, hogy a múltat az emlékezés rekonstruálja. El sem képzelhető olyan társadalmi csoportosulás, amelyben az emlékezés kultúrájának bizonyos formái – ha mégoly halvány alakban is – kimutathatók ne volnának. Jan Assmann szerint a múlt azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele.2 Hogy az ember viszonyba léphessen a múlttal, az utóbbinak ilyenként kell tudatosulnia. Assmann szerint ennek két feltétele van. Először is a múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak. Másodszor, a bizonyítékoknak jellegzetes különbséget kell felmutatniuk a Mához képest. A múlt szerinte olyan társadalmi képződmény, amelynek jellege a mindenkori jelen értelmi szükségleteitől és vonatkoztatási kereteitől függ. A múlt nem természettől fogva van, hanem kulturálisan – vagyis a társadalmi praxisban, alkotási folyamatban – terem.
A társadalmi emlékezet tanulmányozásának történetét összefoglaló Jeffrey K. Olick és Joyce Robbins arra a megállapításra jutottak, hogy „az emlékezet az egyik – ha nem az egyetlen – olyan központi jelentőséggel bíró közeg, melyben az identitás kialakul…”3 A kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat. Hogyan, mikor és miért fordulnak az egyének és a csoportok a múltjuk felé, emlékezethelyeket teremtve, az emlékezetben keresve az identitásbiztosító tudást? A kérdésre kimerítő választ adni lehetetlen, akár funkcionális alapon, akár a szimbolikus összetevők felől közelítünk az emlékezethelyek meghatározhatatlan sokaságához. A múlthoz fűződő viszony megveti az emlékező csoport identitásának alapjait. „Saját történelmére emlékezve és az emlékezés sarkalatos alakzatait megjelenítve bizonyosodik meg a csoport identitása felől. Ez nem afféle mindennapos identitás. A kollektív identitás az ünnepélyesség mindennapokon túli jegyeit mutatja: valamiképpen az életnagyságot meghaladóan, átlépi a köznapok látóhatárát, és nem a mindennapi, hanem a ceremoniális kommunikáció tárgya.”4 Az emlékezéssel tehát azonosságtudatunkat erősítjük meg, szerezzük vissza, egyéni szinten így kapcsolódik össze az emlékezési gyakorlat és az identitás. Ebben a folyamatban az identitás a felvállalt sajátosság, az elfogadott egyediség, a felismert állandóság, az önmagunkkal való szolidaritás megélése.
Az emlékezet mindig időszerű jelenség, megélt kötődés az örök jelenhez, ezzel szemben a történelem a múlt megjelenítése. Az emlékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami – Maurice Halbwachs szavaival – annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. Mind egyéni, mind közösségi szinten az emlékezet spontán, elevenen élő emlékezet, amely helyéhez, a hely történetéhez, elődei emlékezetéhez kapcsolja az egyént.
Szabó Gyula főművében (A sátán labdái) az Erdélyi Fejedelemség korából „küldött” tudósítássorozatában, amely „több évszázadra visszamenő erdélyi időutazás öt kötetben elbeszélve” (Szilágyi István), az elődök emlékezetének a jelenünk felé mutató szerepéről írja: „Egyszerűen a halott ősei, hozzátartozói eleven életét, szenvedésteli sorsát, életük valóságát keresi. Abban a valóságban valahol a tanulságos történelmi igazságnak is ott kell lennie. Ez a valóság, mint a megélt sors emléke, nem kenyérhez mérhető szükséglete a létnek, de anélkül olyan egy közösség, mint a sérült, vagy meghibásodott funkciójú agy, amely emlékező képességét elvesztette. Az elődök »föld alatt való csontjai kénszerítenek bennünket, hogy emberek lennénk« – mondták ők is, jól emlékezve elődeikre, s ha egyéb tanulsága nem volna sorsuknak, már ez is okkal késztethetné a maradék agyát arra, hogy megőrizze emlékező képességét.”
Pierre Nora szerint: „Az ősök öröksége súly és kötelék: kijelöli a helyünk és összefűz, tiszteletreméltó hagyaték és felbecsülhetetlen érték, amelyet tovább kell adni.”5
Szabó Gyula ezt a „súlyt és köteléket” így fejtette ki: „A felelősség a jövőért – a legnagyobb emberi érzés, különlegesen humanista érzés. Létezik azonban egy másik érzés is, sokkal bonyolultabb és talán sokkal kínzóbb és végzetesen, kizárólagosan emberi: a felelősség a múltért. Nem az egyéni múltért, hanem a nép múltjáért… Itt nem lehet Don Quijote módjára, álomkórsággal kóborolni fel a múltat, s utókori kakukkfiókákat költetni a múlt varjúfészkein, mikor már Vergilius óta nyilvánvaló: »a rossz hollónak a tojása is rossz«. Itt mesét írni, olyan fordított délibábképét festeni a történelemnek, amelyben a vereség untalan győzelemre fordul, nem lehet.”
Pierre Nora az emlékezet-emberek szükségességéről beszél. Szerinte minél kevésbé megélt egy közösségben az emlékezet, annál inkább szüksége van olyan különleges emberekre, akik önmagukból emlékezet-embert teremtenek.
Szabó Gyula különleges „emlékezet-emberünk” volt: „Annyi elfogultság nélkül is megállapítható, hogy az 1945 utáni romániai magyar irodalomban eleddig a Szabó Gyuláé a legmonumentálisabb életmű. Három, méreteiben egyenként is impozáns munka összefogódzó hegylánca adja meg a fő vonulatait…” – állapította meg az író életművét és a romániai magyar irodalmat ismerő művelődéstörténész, Filep Tamás Gusztáv.
Jan Assmann a holtakról való megemlékezést a „közösségszerző” emlékezet paradigmatikus eseteként értelmezi. Szerinte egy közösség „saját identitását igazolja a maga számára azzal, hogy emlékeiben kötődik halottaihoz. A bizonyos nevekhez ragaszkodás mindig valamilyen társadalmi-politikai identitás megvallását takarja.”6
A Szabó Gyulát idéző megemlékezésünk figyelmeztető gesztus is önmagunk felé: mi magunk azok és olyanok vagyunk, ahogyan kulturális örökségünket, ez esetben az író életművét emlékezet-közösségként ismerjük, elfogadjuk, szeretjük, megőrizzük.
Vagy bizonytalanságainkban közönnyel elfelejtjük?
l
Jan Assmann szerint a múlt azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele.2 Hogy az ember viszonyba léphessen a múlttal, az utóbbinak ilyenként kell tudatosulnia. Assmann szerint ennek két feltétele van. Először is a múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak. Másodszor, a bizonyítékoknak jellegzetes különbséget kell felmutatniuk a Mához képest. A múlt szerinte olyan társadalmi képződmény, amelynek jellege a mindenkori jelen értelmi szükségleteitől és vonatkoztatási kereteitől függ. A múlt nem természettől fogva van, hanem kulturálisan – vagyis a társadalmi praxisban, alkotási folyamatban – terem.
A társadalmi emlékezet tanulmányozásának történetét összefoglaló Jeffrey K. Olick és Joyce Robbins arra a megállapításra jutottak, hogy „az emlékezet az egyik – ha nem az egyetlen – olyan központi jelentőséggel bíró közeg, melyben az identitás kialakul…”3 A kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat. Hogyan, mikor és miért fordulnak az egyének és a csoportok a múltjuk felé, emlékezethelyeket teremtve, az emlékezetben keresve az identitásbiztosító tudást? A kérdésre kimerítő választ adni lehetetlen, akár funkcionális alapon, akár a szimbolikus összetevők felől közelítünk az emlékezethelyek meghatározhatatlan sokaságához. A múlthoz fűződő viszony megveti az emlékező csoport identitásának alapjait. „Saját történelmére emlékezve és az emlékezés sarkalatos alakzatait megjelenítve bizonyosodik meg a csoport identitása felől. Ez nem afféle mindennapos identitás. A kollektív identitás az ünnepélyesség mindennapokon túli jegyeit mutatja: valamiképpen az életnagyságot meghaladóan, átlépi a köznapok látóhatárát, és nem a mindennapi, hanem a ceremoniális kommunikáció tárgya.”4 Az emlékezéssel tehát azonosságtudatunkat erősítjük meg, szerezzük vissza, egyéni szinten így kapcsolódik össze az emlékezési gyakorlat és az identitás. Ebben a folyamatban az identitás a felvállalt sajátosság, az elfogadott egyediség, a felismert állandóság, az önmagunkkal való szolidaritás megélése.
Az emlékezet mindig időszerű jelenség, megélt kötődés az örök jelenhez, ezzel szemben a történelem a múlt megjelenítése. Az emlékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami – Maurice Halbwachs szavaival – annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. Mind egyéni, mind közösségi szinten az emlékezet spontán, elevenen élő emlékezet, amely helyéhez, a hely történetéhez, elődei emlékezetéhez kapcsolja az egyént.
Szabó Gyula főművében (A sátán labdái) az Erdélyi Fejedelemség korából „küldött” tudósítássorozatában, amely „több évszázadra visszamenő erdélyi időutazás öt kötetben elbeszélve” (Szilágyi István), az elődök emlékezetének a jelenünk felé mutató szerepéről írja: „Egyszerűen a halott ősei, hozzátartozói eleven életét, szenvedésteli sorsát, életük valóságát keresi. Abban a valóságban valahol a tanulságos történelmi igazságnak is ott kell lennie. Ez a valóság, mint a megélt sors emléke, nem kenyérhez mérhető szükséglete a létnek, de anélkül olyan egy közösség, mint a sérült, vagy meghibásodott funkciójú agy, amely emlékező képességét elvesztette. Az elődök »föld alatt való csontjai kénszerítenek bennünket, hogy emberek lennénk« – mondták ők is, jól emlékezve elődeikre, s ha egyéb tanulsága nem volna sorsuknak, már ez is okkal késztethetné a maradék agyát arra, hogy megőrizze emlékező képességét.”
Pierre Nora szerint: „Az ősök öröksége súly és kötelék: kijelöli a helyünk és összefűz, tiszteletreméltó hagyaték és felbecsülhetetlen érték, amelyet tovább kell adni.”5
Szabó Gyula ezt a „súlyt és köteléket” így fejtette ki: „A felelősség a jövőért – a legnagyobb emberi érzés, különlegesen humanista érzés. Létezik azonban egy másik érzés is, sokkal bonyolultabb és talán sokkal kínzóbb és végzetesen, kizárólagosan emberi: a felelősség a múltért. Nem az egyéni múltért, hanem a nép múltjáért… Itt nem lehet Don Quijote módjára, álomkórsággal kóborolni fel a múltat, s utókori kakukkfiókákat költetni a múlt varjúfészkein, mikor már Vergilius óta nyilvánvaló: »a rossz hollónak a tojása is rossz«. Itt mesét írni, olyan fordított délibábképét festeni a történelemnek, amelyben a vereség untalan győzelemre fordul, nem lehet.”
Pierre Nora az emlékezet-emberek szükségességéről beszél. Szerinte minél kevésbé megélt egy közösségben az emlékezet, annál inkább szüksége van olyan különleges emberekre, akik önmagukból emlékezet-embert teremtenek.
Szabó Gyula különleges „emlékezet-emberünk” volt: „Annyi elfogultság nélkül is megállapítható, hogy az 1945 utáni romániai magyar irodalomban eleddig a Szabó Gyuláé a legmonumentálisabb életmű. Három, méreteiben egyenként is impozáns munka összefogódzó hegylánca adja meg a fő vonulatait…” – állapította meg az író életművét és a romániai magyar irodalmat ismerő művelődéstörténész, Filep Tamás Gusztáv.
Jan Assmann a holtakról való megemlékezést a „közösségszerző” emlékezet paradigmatikus eseteként értelmezi. Szerinte egy közösség „saját identitását igazolja a maga számára azzal, hogy emlékeiben kötődik halottaihoz. A bizonyos nevekhez ragaszkodás mindig valamilyen társadalmi-politikai identitás megvallását takarja.”6
A Szabó Gyulát idéző megemlékezésünk figyelmeztető gesztus is önmagunk felé: mi magunk azok és olyanok vagyunk, ahogyan kulturális örökségünket, ez esetben az író életművét emlékezet-közösségként ismerjük, elfogadjuk, szeretjük, megőrizzük.
Vagy bizonytalanságainkban közönnyel elfelejtjük?
PÁSKÁNDI GÉZA: Levélportré Szabó Gyuláról
Hamarabb szerettem mondataidat, mint temagadat; cigarettáidat már akkor is kettébe törted akkurátus mozdulattal, amikor mondataid még kanyarogtak, mint dús prémű hegyi út. Első- vagy másodéves koromban szemináriumi dolgozatom (A nyelvjárási elemek átszüremlése az irodalmi nyelvbe – talán ez volt a címe –) legtöbb példáját ma is szép, ma is maradandó könyvedből, a Gondosakból vettem.
Szorongató, lázas és zűrös ifjúságunk, melyben érték és salakja, hulló és maradó úgy kavarogtak, mint napszikra, por és pelyva, mint hó és eső, kishal és békaporonty, ifjúságunk, melyben harci kedv elébe rúghatott a tapasztalatnak, tiszteletlenség a tiszteletnek, hiszékeny lázadás a higgadt férfiharcnak, ifjúságunk, melyben úgy féltünk Pató Páltól és Langsam Tóbiástól, hogy riadtan keresztelkedtünk át Hűbele Balázs hitére, ifjúságunk, melyben a tanár diák lett, a diák tanár, és lexikonokban, antológiákban egymás mellé került tudós tudatlannal, professzor bukott növendékkel, ifjúságunk, mely mégis siratnivalóan szép, mert egyetlen lehetséges ifjúságunk, egyetlen és utolsó ifjúságunk volt.
Ifjúságunk a miénk volt, egy volt a mi ifjúságunk, miénk volt a mi ifjúságunk,
Gyula. Szerettem mondataidat, leírt embereidet, kik furcsa katlanba zártan is való elevenek és való holtak lehettek, napsütötte pásztoriságukat belengte az eső verte nyáj melles szaga. Mert te már naiv korodban is nagyon tudtad, érezted az embert: Teokritosz havasán ott lappang a ballada újabb éjszakája, a verőfényben a zúzmarás korom. Amilyen te vagy, olyan az írásod is, Gyula: súlyos és bölcs, ésszerű és játékos, valóságos és képzeletszerű. Olyan, mint az erdei rönk: ahová tették – ott van. Egyszer – talán dedikációban – a „próza bölényének” neveztelek. Nemesnek. Nemességen olykor „öröklöttet”, máskor „szerzettet”, „megszerezhetőt” értettek. Én a „szép”, a „jó”, az „okos”, a „bölcs” szavak elé egyetlen szót írnék: „ritka”. Ezt hiszem nemesnek. És amit nemesnek hiszek, azt megbízhatónak vallom. Igen, ami nemes, az megbízható. Ami nemes – nem okoz meglepetést, csakis nemességén belül. Az arany arany marad a vízben, a fagyban is. Az arany meglepetései: az árnyalatok, a patinák.
És te, barátom, az írók között nemes vagy. Nemes író.
És mindezt most csak azért írtam, hogy megfesselek emlékül – magamnak.
(Utunk, 1971., 3. sz.)
LÁSZLÓFFY ALADÁR: Elnémulásaink
Este lefekvés előtt húzom a sötétítő függönyt a holnap reggeli nap ellen az ablakon, de megáll a kezem a rándításban. Szemben velem, a Szamos vize felett teljes fényben ragyog a hold, s olyan földöntúli magány fog el, mintha holdkóros lennék. Az almási temetőben vagyok, a temetői csend otthoni holdfényében egyedül a halottaimmal.”
Itt mondja el nekünk Szabó Gyula, hogy mintha törvény lenne, szerettei közül egyik sem töltötte be még a hetvenet sem. Csak ő, aki közülük a végtelen életű is volt, ő lett ebben a földi életben a földi írás végtelen figyelmében és fegyelmében is a családi kivétel. Lehet, bennünket az írás végtelensége tart már úgyis életben.
Elnémult a Némulások szerzője. Szabó Gyula a Helikon 1994-es évfolyamának elején ezen a címen (is) összefoglalta élete és pályája útkereszteződéseit. Élet és pálya – kevés író életében fonódik ösz-sze olyan szervesen, tematikusan e kettő. Tél volt akkor is, mint most az igazán összegző lezárulás körül, amikor Gyula annyi mindent regisztrált viszonyáról az elmúláshoz. A családot folyton megbontó halálhoz. Az otthoni „Szabók utcájából” szóló krónikás számvetés – érzelmi létünknek az anyagi létünk érvényességénél keményebb vizsgája mindig. De vajon csak elbúcsúztunk, temettünk, letettük a mélybe anyánkat, apánkat, Erdélyünket, vagy onnan emeltük is ki mindegyre a nyelv és az eszmélet nem fogyatkozó bűvészetével, mint Szabó Gyula tette évtizedeken át, a pokolból mostohábbak cirkuszában zsonglőrködvén akár A sátán labdáival is? A család, annyi ágon és annyi színhelyen, a tatárjárást túlélő Almásvölgyi barlangoktól Kincses Kolozsváros könyvesházáig újra visszasorakozott, mint mesebeli bibliotékánk kötetei, téglái, fallá! A család, mely vall, beszél, tanúsít és őriz, ha bomlik is.
Hosszasan hajszolt fajtánk a fülével, a hallásával is temet. Ennek a „receptét” idézem most az újabb, a még mindig nem végleges, csak a halhatatlanságot megnyitó elnémulás közepette az ő Némulások című vészmementójából: „Nem mondta senki, de látom, hogy Sanyi ugyanott fekszik, ahol apám, a verandáról nyíló szobában, a kisebbik előházban. S engem is szorít a kőfal Kolozsváron. Itt csak ketten ülünk Irmával, gunnyasztunk. Itt is temetni kell. Ketten vagyunk egy halotti gyülekezet, s két keserves is egyben. Üti az előszobában a rozoga falióra a kettőt…” Családot bont meg most ez az új halál, az Ő halála is. Nem csupán a köréje falazott székely szentély, az egyik, a saját legendában fürdő Szabó családját, hanem az ugyancsak általa és miatta is legendában fürdő erdélyi magyar kultúra családját. Úgy merül le vele valami a fényességünkből, mint naplementekor a tavakba, vizekbe e legfőbb forrás, és vörösre sírja szemét miatta is a mi életidőnk, esélyünk, életenergiánk. Gondosan nem fogjuk titkolni soha az atyafiságunk a történelmi múlttal, amire ő is úgy vigyázott.
(Helikon, 2005. január 25.)
KIRÁLY LÁSZLÓ: Reggel
Négy gólya áll a csűrömön –
Szabó Gyulának üzenem.
Álmélkodik a hajnali túlélő.
Legendás hahotákra, dühökre, titkos
szerelmes ólálkodásokra emlékezve.
Milyen AZ? – kérdezném, ám aki tudja,
azt már nem érdekli.
Csak áll vagy ül,
fekszik, lebeg, száll,
mint egy illetlen nemlétező,
babilón herceg, oroszlán, párduc,
lábatlan nagy madár.
Nem vagyunk szebbek a madaraknál,
s a szomszéd nem épít – gödröt ás.
Szőlőszemekbe költözni a nyár elfelejt.
Tisztaság vége – csak ami nincs,
nem keveredik.
Rosszulnak a szavak.
Négy gólya strázsál, mint árnyék, a csűrön.
Távozók hallgatag bölcsessége.
Rejtelmes iránytűkkel a bőr alatt.
Szabó Gyula: Ars historica
Egyszerűbb és hatásosabb volna — amellett sok olvasó is kényelmesebb olvasnivalót kapna kézbe —, ha a búsképű Don Quijote mókásabb-hamisabb módján támasztanók fel a múltat. Venni a borbélytálat, s úgy illeszteni a fejbe, mint a dicső ősök ránk maradt sisakját, az önkoronázás á hítatával: pamacsverte hab helyett h arci paripák tajtékát verni fel benne. Képzelt betegnek — romantikus képzelgések betegének — lenni, aki a lebegő lázálom lajtorjáján kiszökik a sivár jelenvalóságból a múltbeli dicsőség mesés délibábjába, ahol csepp zavar nélkül lehet eljátszani — az sem baj, h a farsangi maskarában , karneváli figuraként — az igazság örök bajnokának, a nemesség fennkölt lovagjának hősszerepét, aki attól különszám a világhistóriában, hogy ő az, aki mindig legyőzött mindenkit, csupa-sugár múltja nem ismer egyetlen vereség-árnyékot sem. Mert reggelre, mire a nap felkel, máris világos valódi viadal lehet az, ami az éj félhomályában kétes árnyék-viadal volt: áll Don Quijote éjjel a strázsán a juhok mellett, miután a csobánoktól kapott vacsoráért az arany lovagkorról tartott bő szónoklattal fizetett, strázsál, és nem jön álom a szemére, mert a vitézségről álmodozva már aludni sem tud, kihívóan kiabálja az erdő fáinak, az „óriásoknak “ — mert a bátrak ellenfele mindig óriás —, hogy „gyávák “, legyőzhetetlenségének derűre ingerlő pózában harcot provokál, meg is vívja a csatát a holdvilág fantomjaival, az árnyékellenséggel, s reggel a pakulárok — bár, lehet, maguk sem hiszik, amit mondnak — elismeréssel dicsérik a vitézségét, am i nélkül bizony ellopták volna juhaikat az óriások. Jöhet hát az újabb egyenlőtlen harc — a vitézek harca mindig egyenlőtlen —, ezúttal a szélmalom vitorlái az „óriás k “. Sanchót, a képzelt lovag szol áját és fegyverhordozóját hiába veszi körül otthon az a hétköznapi valóság, hogy felesége ugyanazzal az ostorral fenyíti őt, mint ő a szamarát, s romantikus, hősi kóborgásáért az ennivalót is megvonja tőle büntetésül, ő ezzel az igaz, éhes gyomrával is a hős lovag hamis vitézségének legendáját meséli a gyermekeknek, a harcot a szélmalommal, ahol az élet rendes és való folyása szerint ennivalót őrölnek, de aminek az őrletét neki most a költött dicsőség mellett éppen nélkülöznie kell. Eteti hát kenyér híján a jövő nemzedéket az illúzió ködével maga is. Még szamarát is úgy oktatja, mint valami jövő generációt: abrak, sajnos, nincs — mondja n e k i —, de a halhatatlansághoz a fű is elég. Így lesz életük rendje, hogy akárhányszor térítik vissza őket a való élet jelenvalóságába, ők annál mániákusabb kóborisággal szöknek ki belőle, s jelen életük érdes-szürke dörzspapírját arra használják, hogy még fényesebbre smirglizzék a ragyogó múltat: adják éjjel a bagolyhuhogás jelét az induláshoz, s bár Sancho olykor elég józanul torpan meg — vajon hol olvasta, tűnődik, hogy a bagolyhuhogás rossz jel, mikor nem is tud olvasni? —, szegény írás-tudatlan feje azért rendesen kótyagosodik a gazdája után. Kivált, ha azt látja, hogy a jelenvaló világ nagy tekintélye, Kasztília kormányzója is beszáll a komédiába: az már nem éjjeli szökés bagolyhuhogással, hanem ünnepélyes tova-indulás fényes nappal, amikor a gubernátor értük küld; ezúttal díszkísérettel vonulhatnak ki a valóságból, az addig hitetlen otthon maradók is most már kalapjaikat lengetik utánuk — terjed a ragály, pipacsosan virít a história-mákony mákvirága a búza helyén is. Pedig csak rá kell nézni a szegény legvitézebb bajnokra: ahogy csetlik-botlik folyton, csörömpöl, parádézik esetlenül a páncélban, az anakronizmus bohóca, a tetőtől talpig páncélba romantizált, lovaggá ütött múlt, s még inkább önütődött lovag, akire a valóságos sisak a borbélytálnál rosszabbul talál, látni sem lát jól tőle, mint egy vak, tapogatva keresi a földön a kezéből kiejtett kardot, de még ebben a földön mászkáló pozícióban is ő a győztes, mert ha mástól nem, a naptól megkapja a szúrást az ellenfél, és ily módon a napszúrás dicsősége is a lovag győzelmi glóriája lehet. Ebben a legendában az sem baj, ha a hős lovag zsákként fekszik elcsigázott gebéje hátán, mint egy zsák őrölni való, s úgy vonul haza távoli szélmalom-csatákból az otthoniak közé, csak zúgjanak a diadalmas don-quijotizmus zengő harangjai. Sancho, az inkább hű szolgatermészetet, mint fegyvert hordozó Sancho, ő eléggé a földön jár az együgyűségével, a szamarával, az átalvetőjével, az ő primitívsége eléggé hiteles valóságként bandukol a hősi múlt páncélos lóhátiságának nyomában, s még az is jó adag igazság, hogy míg lovag-kóros gazdáját többnyire komédiás reverencia veszi körül, addig rajta el-elverik a port, meg-megsupogtatják a botot — neki, a szolgának kell megadnia a hazug romantika árát —, de amilyen lassan jár, úgy ér tovább ő is, mind beljebb-beljebb, gazdája festett délibábjába. Józanabb pillanatában megvallja, hogy ő is olykor bolondnak hitte gazdáját, de amikor azt látja, hogy őt, az egyszerű szolgát, a borostás parasztot is gubernátorrá teszik, kormányzói ruhába öltözteti, egy sziget trónszékébe ültetik, akkor ő — éppen amikor a legnagyobb bolondját járatja vele a való világ — végképp elhiszi, hogy mindez igaz valóság, sem a gazdája, sem ő, sem a világ, senki sem bolond, s a legnagyobb rendjén van, hogy a vizet tölcsérrel töltik a lovag szájába, mert a sisakrostéllyal sem tud bánni… De a világ végül is a maga valóságában világ: olyan törvény, ami ha másképp nem, egy szamárbőgésben érvényt szerez magának. Pedig minden olyan szép volna: szólnak a várban a dicsőség harsonái, zúgnak a vár harangjai, lobogók lengenek a várfalakon, vonul a várkapun „Don“ Sancho Panza, tódul a nép, tapsol, ünnepel, hódol, adják a kulcsokat, d e a szamárra rájön az iázás nyikorgó kényszere, és vég e a dicsőségnek, az ünnepi parádénak , a díszparipáról nyomban kiderül, hogy amilyen vén, épp olyan reumás, és a Don Gubernátor indul, keresi a szamarát, mert az ő ösztöne a díszgebénél egészségesebb, s azzal tudja, hogy a szamár az igaz, az az övé, az a valóság. Annak már meg is mondta egyszer, hogy ha abrak nincs, jó a fű, s ha még forrás is lesz az erdőben, akkor szomjan sem halnak. Ez az ő halhatatlansága: az erdei fű és az erdei forrás, meg a megmaradásnak az az egyszerű bölcsessége, hogy ha étlen meghalna is, szomjan akkor sem hal. Sancho okosan keresi a szamarát, s közben mintha azon tűnődnék: vajon hol olvasott olyanokat, mikor nem is tud olvasni, hogy „amikor kevés a tény és hiányosak a bizonyítékok, sok az elmélet“? És mintha azért volna az átalvetőjének két ága, hogy a kettőt kétfelé vetve, úgy mér essen súlyt a válla: a történelmi igazság egy szemernyije többet ér, mint a valótlanság szóvirágaiból egy mázsa. A történelmi igazság természetesen n e m azonos a tények mázsájával, de az igazságot tények hordozzák, mi t a szőlőszemek a bor erejét, s a színigazságot azokból lehet kisajtolni-szűrni, mert az, hogy ki amilyen hírt kedvelne, meg is költi, csak vízzel való miskárolás.
* Részlet A sátán labdái c. regényciklus készülő, harmadik kötetéből. Forrás: Igaz Szó, 1979/7. szám
Hét perc Szabó Gyulával – Zágoni Olga tévéinterjúja
A Román Televízió magyar adása egyre gazdagodó Aranyszalagtárának archívumában találtunk egy interjút, amelyben az író több mint hét percen át éppen megjelent kubai útinaplójáról és készülő könyvsorozatának terveiről nyilatkozik. Hallgassunk bele együtt!
Pusztai Péter rajza