Kegyelettel Gellért Sándor emlékének

„Azt meséltem én Imrének,
hogy a Körös nagy legény lett,
sebes vize de megáradt,
csak mi ketten vagyunk fáradt“.

Olvasták Gellért Sándor fájdalmas-gyönyörű versét az Igaz Szó 1988/3. számában? Vajon hány öregedő szívet serkentett legényes dobogásra, és hányat szorított össze? Azoknak, akik nem olvasták, ideírom:

Hattyúdal a Berettyó mellett

Marika, Marika,
Higili Mária,
lássa, az embernek
mivé kell válnia.

Háborúba menet,
valamikor régen,
kisujjal felkaptam
nehéz szerelvényem,

vállamra kisujjal
felkanyaritottam.
Toldi Miklós voltam –
és mi vagyok mostan?

Most már az kell csak, ki
könnyeim szárítja.
Marika, Marika,
Higili Mária.

A következőkben kísérletet teszünk a Higili-költészet rövid bemutatására. Kevesen tudják ugyanis, hogy nem ez az egyedüli Higili-vers, amelyben a költő megfogalmazza a férfierő csöndes elmúlásának fájdalmát, a lemondás szívszorító gyötrelmét, de egyszersmind az emlékezéshez való jogot is.

Wilhelm Albert Maria Higili svájci órásmestert a múlt század végén a honfitársaira egyáltalán nem jellemző nyughatatlan természete űzte el az éles levegőjű Alpesekből a Berettyó partjára. Mit keresett az alföldön? Délibábot akart látni! („A Szaharába mégse mehettem” – szokta mondani.) Nem tudhatjuk, meglátta-e a délibábot, de azt tudjuk, hogy itt maradt, megnősült és hét lánya született. A hét lánynak ugyanúgy mind lányai születtek – tulajdonképpen csak a legkisebbnek, Ilonának a legkisebb gyermeke, tehát a család legfiatalabb sarja, Higili Hugó a fiú (ma már meglett ember ő is) – úgyhogy a családfa felrajzolásánál a férjek, apák úgyszólván elhanyagolhatók.

Katalin, Elvira, Aranka, Karola, Bernadett, Csocsoszán (ilyen is volt!), Piroska, Franciska, Noémi, Mónika, Evelin, Angéla, Sarolta, Boglárka, Ibolya, Erika, Enikő, Etelka, Hajnalka, Szilvia – mennyi megverselhető női név! És mind Higiliek! Máriának egyik testvérhúga volt például Borbála („Borika, Borika, / Higili Borbála, / rá tud még nézni egy / ilyen vén csorbára?”)
Higili Vili annyira megszerette a Berettyót, hogy verset írt hozzá – voltaképpen ezzel a verssel kezdődik a Higili-költészet: Barkától tarkálló / híg, illó Berettyó, / lassuló partodon / békaraj karattyol…” stb.

A háború idején az órásmester költő, W. A. M. Higili mégis visszavágyott békés hazájába:

Schwitzerland, Schwitzerland,
Higili Alpesek,
lássátok, az ember
mire nem képesek.

A Higili-költészet most már önálló életet él. Az előkerült versek közül az egyik töredékes („Mesike, Mesike, / Higili Emese, / lássa, az embernek / nem marad neve se”), noha természetesen tudjuk, ki volt az ihletője: Higili Emese, Mária egyik nővérének, Emerenciának a naqyobbik unokája.
Az eddig fellelt Higili-verseket azzal a reménnyel adjuk közre, hogy a többi női név is megihleti költőinket, és – ahogy a biológusok összeállítják fajunk géntérképét – egyszer majd egy kritikai kiadású antológiában a Higili-költészet teljes gyűjteménye megjelenik.

1.
Erzsike, Erzsike,
Higili Erzsébet,
látod, a nevedtől
ajakam elzsibbadt.

Tarisznyámat egykor
félvállamra vettem,
s három álló napig
szántottam-vetettem.

Mióta elmentél,
nagyon elárvultam,
szántóvető voltam –
és mi vagyok mostan?

Most már az kell csak, ki
főzi az ebédet.
Erzsike, Erzsike,
Higili Erzsébet.

2.
Julika, Julika,
Higili Júlia,
lássa, az embernek
hová kell nyúlnia.

Ölbe tett kezekkel
régen hogyha ültem,
az az öl másé volt,
s várta üdvözülten.

Kereső munkámat
elvégeztem gyorsan,
s nyúltam fegyveremért –
hová nyúlok mostan?

Fejemhez: lombjának
mért kell úgy hullnia?
Julika, Julika,
Higili Júlia.

3.
Marika, Marika,
Higili Mária,
lássa, az ember mily
szánandó pária.

Tornác küszöbére
hányszor ki nem álltam,
mostan meg itt állok
bujdosóra váltan.

Bujdosó voltomat
akármibe nézzem,
össze kén irkálni
a koporsópénzem.

Erre való ez
a búsongó ária.
Marika, Marika,
Higili Mária.

4.
Zsuzsika, Zsuzsika,
Higili Zsuzsanna,
valami azt súgja,
ma nem lesz uzsonna.

Lóversenyre menet,
valamikor régen,
meg-megoldogattam
szilaj kötőfékem,

fejem rántásával
félrehajítottam,
jókat nyerítettem –
s mit suttogok mostan?

Amit suttogok: egy
elkésett hozsanna.
Zsuzsika, Zsuzsika,
Higili Zsuzsanna.

5.
Andalgó Andikó,
Higili Andrea,
tudod, az embernek
számot kell adnia.

Vaj’ hová baktasson? –
te mondd meg szivemnek:
indázó lángnyelvvel
fonj körül, égess meg.

Követnélek tűzön,
vérfolyón keresztül,
mint aki keres, és
mint aki menekül.

Andalúz alkonyom.
Aranyló Adriám,
Andalgó Andikó,
Higili Andreám.

6.
Hugili, Hugili.
Hígili Hugóka,
meg kéne kenni már
egyszer a rugókat!

S szemüvegért menet
– ne járjál hiába –
pislants be egyúttal
lenn a patikába.

Mély még a visszhangja
marasztó hangoknak?
– csak mikor harangot
föld alatt kongatnak.

Pedig hát mi ketten
volnánk a legények,
de ez már csak így van:
kellünk a fenének.

Legyél egy kicsit még
bolondszél-fuvóka,
Hugili, Hugili,
Higili Hugóka.

Megjelent A Hét 1989. január elsejei számában.

---

Közreadja Ágoston Hugó

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ