Német költők – Koosán Ildikó tolmácsolásában (MEK)
Ajándék az olvasónak – így is nevezhetnénk Koosán Ildikó (két nyelvű) műfordítás gyűjteményét a német költészet java terméséből. Az anyagot a költőnő kedvtelésből, lírai affinitás okán, erőpróbaként gyűjtötte össze, apránként, ahogy a méz gyűlöget a kaptárban. Ajándékot említettünk, hiszen azáltal, hogy a gyűjteményt a fordító nyilvánossá és mindenünnen könnyen elérhetővé tette a Magyar Elektronikus Könyvtár révén, bennünket is bevont rajongói körébe, aki szívesen szemelget a német költészet értékeiből. Az olvasói élmény fokozása végett idézünk itt néhány tolmácsolást a fordításkötetből. (CsG)
Fiedrich Hölderlin (1770–1843)
Tölgyek / Die Eichbäume
A kertekből jövök hozzátok, ti, Hegyek Fiai!
A kertekből, ott is él a természet, dúsan, nemesen,
Védelmükbe vették, s védik szorgalmasan együtt az emberek.
De ti, ti Hatalmasak! Álltok, mint Titánok népe,
E szelíd világban csak titeket hallani, s az eget,
Közel a teremtéshez, s a földhöz, ami szült titeket.
Közületek nem járt senki iskolába, ahogy az emberek,
Életkedvet, szabadságvágyat erős gyökereitekből merítve,
Alulról egymást karolva emelkedtek, mint sas a zsákmánnyal,
Uralkodtok, akár szerényebb tájat is a fellegekig emelve,
Mikor derűs, óriáskoronátokra zuhog a napfény.
Külön világ mindenik közületek, s mint az ég csillagai
Éltek külön istenként, szabad kötelékben egymással.
Tudom a szolgaság csak szenvedés, másként nem irigyelném
Az erdőt, s hagynám el szívesen az emberi társadalmat.
Legjobban az boldogítaná szívem, ha emberektől távol,
E szeretettől hajtva élnék, s milyen szívesen, lombotok alatt.
*
Aus den Gärten komm ich zu euch, ihr Söhne des Berges!
Aus den Gärten, da lebt die Natur geduldig und häuslich,
Pflegend und wieder gepflegt mit dem fleißigen Menschen zusammen.
Aber ihr, ihr Herrlichen! steht, wie ein Volk von Titanen
In der zahmeren Welt und gehört nur euch und dem Himmel,
Der euch nährt` und erzog, und der Erde, die euch geboren.
Keiner von euch ist noch in die Schule der Menschen gegangen,
Und ihr drängt euch fröhlich und frei, aus der kräftigen Wurzel,
Unter einander herauf und ergreift, wie der Adler die Beute,
Mit gewaltigem Arme den Raum, und gegen die Wolken
Ist euch heiter und groß die sonnige Krone gerichtet.
Eine Welt ist jeder von euch, wie die Sterne des Himmels
Lebt ihr, jeder ein Gott, in freiem Bunde zusammen.
Könnt ich die Knechtschaft nur erdulden, ich neidete nimmer
Diesen Wald und schmiegte mich gern ans gesellige Leben.
Fesselte nur nicht mehr ans gesellige Leben das Herz mich,
Das von Liebe nicht läßt, wie gern würd ich unter euch wohnen.
Günter Grass (1927–2015)
A tojásban / Im Ei
Tojásban élünk.
A héj belső oldalát
telefirkáltuk ízléstelen rajzokkal
és az ellenségeink keresztneveivel.
Majd kiköltenek.
Aki kikölt, velünk
ceruzáinkat is kikölti.
Kirepdesve egy szép napon
készítünk azonnal
magunknak portrét a kiköltőnkről.
Tegyük fel tehát, hogy majd kiköltenek.
Jámbor szárnyasoknak álcázzuk magunkat,
házi feladatot írunk
a minket kiköltő kotlós
színéről és fajtájáról.
De mikor bújunk elő?
Látnokaink a tojásban
középszerű fizetésekért vitáznak
a költés időtartamáról
megjelölve egy X napot.
Unalomból és valódi kényszerhelyzetből
találtuk fel a költőszekrényt.
Izgat a tojáson belüli utódok sorsa.
Szívesen lennék azok, kik őrködőinknek
szabadalmunkat ajánljuk.
De hát tető van a fejünk felett.
Szenilis csibék,
Embriók nyelvismerettel
trécselnek egész nap
álmaikat is megvitatva.
És ha nem költenek ki mégsem?
Ha ez a burok majd sohasem reped meg?
Ha horizontunk csak ez a horizont lesz
és fi rkálásaink is velünk maradnak?
Bizakodunk, egyszer kiköltenek.
Ha folyvást csak a költésről beszélünk is,
marad még félnivalónk, hogy valaki,
egy tojáshéjunkon kívüli megéhezik,
minket egy lábasba juttat és megsóz. –
Mit teszünk akkor, testvéreim a tojásban
*
Wir leben im Ei.
Die Innenseite der Schale
haben wir mit unanständigen Zeichnungen
und den Vornamen unserer Feinde bekritzelt.
Wir werden bebrütet.
Wer uns auch brütet,
unseren Bleistift brütet er mit.
Ausgeschlüpft eines Tages,
werden wir uns sofort
ein Bildnis des Brütenden machen.
Wir nehmen an, dass wir gebrütet werden.
Wir stellen uns ein gutmütiges Geflügel vor,
und schreiben Schulaufsätze
über Farbe und Rasse
der uns brütenden Henne.
Wann schlüpfen wir aus?
Unsere Propheten im Ei
streiten sich für mittelmäßige Bezahlung
über die Dauer der Brutzeit.
Sie nehmen einen Tag X an.
Aus Langeweile und echtem Bedürfnis
haben wir Brutkästen erfunden..
Wir sorgen uns sehr um unseren Nachwuchs im Ei.
Gerne würden wir jener, die über uns wacht
unser Patent empfehlen.
Wir aber haben ein Dach überm Kopf.
Senile Küken.
Embryos mit Sprachkenntnissen
reden den ganzen Tag
und besprechen noch ihre Träume.
Hermann Hesse (1877–1962)
Beszéd / Sprache
Fényével szól hozzánk a nap,
Illattal, színnel szól a virág,
Borul, hó-eső, ha szakad
Üzen a lég. Szó él a világ
Szentélyében, s forr az óhaj
Megtörni ezt a némaságot,
Szó, mozdulat, szín, hang, sóhaj
Beszéli ki e titkos létvilágot.
A Művészet innen ered,
Kutatni, s találni szót, jelet,
Feltárni a rejtett lényeget
Emberi ajakkal szólva, örök élvezet.
Beszélni vágyik minden élő,
Szavakat, számot, színt, hangot, vonalat
Némán holtnak hinnénk, félő
Tudásunk tróndísze tőlük gazdagabb.
A virágban, ami kék, piros
Költői szó lesz, formát cserél,
Munkál az alkotás láza most,
És folyton-folyvást, véget nem ér.
Hol szó és hang egymásra lel,
Hol dal zeng, ott művészet virul,
Vonzóbb lesz a világ, s közel
A létezés egésze újjáalakul,
Mert minden könyv, minden ének
És minden festmény leleplezés,
Egy újabb ezredik kísérlet,
Harmóniánk, hogy legyen egész.
Harmóniába fürdeni
Szólít a vers, zene, a kép,
A mindenséget érteni
E tükröződés épp elég.
Amit tán kuszának érzel,
Tisztázhatja egy költemény:
Virággal, felhővel, fénnyel
Üzen a lét, a néma beszél.
*
Die Sonne spricht zu uns mit Licht,
Mit Duft und Farbe spricht die Blume,
Mit Wolken, Schnee und Regen spricht
Die Luft. Es lebt im Heiligtumen
Der Welt ein unstillbarer Drang,
Der Dinge Stummheit zu durchbrechen,
In Wort, Gebärde, Farbe, Klang
Des Seins Geheimnis auszusprechen.
Hier strömt der Künste lichter Quell,
Es ringt nach Wort, nach Offenbarung,
Nach Geist die Welt und kündet hell
Aus Menschenlippen ewige Erfahrung.
Nach Sprache sehnt sich alles Leben,
In Wort und Zahl, in Farbe, Linie, Ton
Beschwört sich unser dumpfes Streben
Und baut des Sinnes immer höhern Thron.
In einer Blume Rot und Blau,
In eines Dichters Worte wendet
Nach innen sich der Schönfung Bau,
Der stets beginnt und niemals endet.
Und wo sich Wort und Ton gesellt,
Wo Lied erklingt, Kunst sich entfaltet,
Wird jedesmal der Sinn der Welt,
Des ganzen Daseins neu gestaltet,
Und jedes Lied und jedes Buch
Und jedes Bild ist ein Enthüllen,
Ein neuer, tausendster Versuch,
Des Lebens Einheit zu erfüllen
In diese Einheit einzugehn
Lockt euch die Dichtung, die Musik,
Der Schöpfung Vielfalt zu verstehn
Genügt ein einziger Spiegelblick.
Was uns Verworrenes begegnet,
Wird klar und einfach im Gedicht:
Die Blume lacht, die Wolke regnet,
Die Welt hat Sinn, das Stumme spricht
Christian Morgenstern (1871–1914)
Mindenkinek / Für viele
Mennyi szépség létezik a földön
szétszórva láthatatlan;
magamnak szeretném mindazt egyre többször.
Mennyi szépség, napi lármától riadtan,
vén, s ifjúi szívben rejtezett!
S mintha az is virágok illata volna,
meghittebb lesz tőle e földi róna,
győzhet egy mosoly is sok fájdalom felett.
*
Wieviel Schönheit ist auf Erden
unscheinbar verstreut;
möchte ich immer mehr des inne werden.
Wieviel Schönheit, die den Taglärm scheut,
in bescheidnen alt und jungen Herzen!
Ist es auch ein Duft von Blumen nur,
macht es holder doch der Erde Flur,
wie ein Lächeln unter vielen Schmerzen.