„Isten előtt mi, emberek Krisztus illata vagyunk…az életből az élet felé tartunk.”
Milyen nagyszerű író Pál apostol. Megpróbálom őt elképzelni a kereszténység nélkül. A „nagy profán alkotók” egyike lett volna, akit szenvedéllyel idéz Montaigne, Voltaire vagy Anatole France.

*

Nyugtalanít Claudel egy mondata a Le soulier de satin-ből. Ki használt többet a maláriás betegeknek: a hűséges orvos, aki ott virrasztott az ágyuk mellett, vagy az a dologkerülő, aki a kinint felfedezte?
Mekkora biztatás-ajándék ez a tékozló fiú számára!
A gyönyör elfelejtődik, és újraképződik. Ezért újra lehetséges. Éppen ezért nem kellene, hogy újra lehetséges legyen. Hogyha az emlékezet sem képes arra, hogy megőrizze, milyen értéke lehet annak a dolognak?

*

Létezik egy óra, egyetlen egy, a társadalom életében, amikor valamilyen nagy megpróbáltatás és bánat terhe alatt senki sem tud már örülni semminek. Ekkor színre lép, derűsen, a tékozló fiú testvére, és elveszi a maga élet-jussát.

*

Ábel is és Káin is áldozatot mutatnak be. De az Ábel áldozatát kedvesen fogadja az Úr, a Káinét pedig nem.
Miért? Kikivánkozik az emberből a tiltakozás: „de szegény nem csinált semmit!” És éppen azért öli meg Káin Ábelt, mert az Ábel áldozatát elfogadta az Úr, az övét pedig nem. Próbára akarta-e tenni az Úr, mint később Ábrahámot? De akkor mért nem tette próbára Ábelt is?
„Megkegyelmezek annak, akinek megkegyelmezek…”

Fordította Bartha György

(Folytatjuk)