Csak résnyire pattintott ablakot akartam,
csak arra vágytam egy esendő odúban,
hogy hallhassam a monoton kopogást
a nesztelen éjszaka kellős közepén.
Nem tűsarkadét, mert címeres cuccaid
ebben az órában szerteszét
hevernek másvalahol.
Nem a sajátost, hanem a semlegest,
a hétköznapit, amelynek arca nincs,
de magába szippantja, akár az örvény
a hajmeresztő, gyarló szóbeszédet.
Erre a ritmusra alkalmasint
célba találó szavak sincsenek,
lüktet, csak lüktet szakadatlanul,
átformálja, tovább emelgeti
az estéből reggelbe nyíló
közérzetek oktávszintjeit,
melyek előbb vagy utóbb
mindenképp hazakergetik.

Talán éppen így kattan a kilincs.
Az ajtókeretben roskatag kontúr,
önmagával meghasonlott asszonyi test
hullámzó árnyéka – ez te vagy.
Kerülj hát beljebb – szóltam –
egyszer befogadtál, én is megkísérlem.
Azt hiszem, legjobb, ha tőlem tudod meg:
akinek csak egy kezdete van,
annak egyetlen vége sincs.