Lechner Ödön magamagáról (is)

Nehéz a jelzőt úgy komponálni, ne legyen a mai fülnek kihívó, provokatív, tolakodó vagy éppen ünnepélyes, diadalmas és érzelemdús is. Pedig az alábbi könyv, a „nemzet építészének” és kortársainak eddig meglehetősen rejtőzködő szövegeiből éppen ezt a rétegzett igazságot, vállalható maradandóságot, intim közéleti és műtörténeti szerepet teszik látványossá…

Sokan vélik úgy, vagy tesznek akképpen, mintha akár a „természeti környezet”, akár az épített környezet csak úgy-amúgy volna, „járna” az embernek, mint a tiszta levegő vagy a szépség eredendően romlatlan érzéki jelei közül még sok. A város, a házak sora-tömege, tömbjei és utcái, lakótömbjei vagy palotái is ilyenek…: vannak, s kész. Holott mindennaposan is látva látjuk, mégsem okvetlenül vesszük észre, amikor éppen arra (s olykor benne) járunk…, de roppant sok daliás középület él közöttünk. Ám ha jobban körülnézünk, melyeknek mikor s ki volt alkotója, tervezője, kivitelezője, s egykori korszakára is részben jellemző stílusjegyek megformálójaként gondolunk, akkor a legjelesebb kevesek közötti egyik mindenképpen Lechner Ödön volt a budapesti flaszteron. Pollack Mihály vagy Ybl Miklós, akik még hivatottabb „intézményei” és kiérdemesültebb mesterei voltak ennek a stílustörekvésnek, sajnos éppúgy megbújtak sokszor palotáik, múzeumaik, templomaik, síremlékeik, oromdíszeik, középület-terveik mögött, mint Lechner, aki pedig a maga mindennapi életében nemcsak a honi építészet rangjának megbecsüléséért, hanem izgalmasan színes és egyben felelős közéleti aktivitást is vállalt, melyet írásai tükröznek leghívebben, de kortársai is megerősítenek. Pályakezdő korában már a nyugati vendég-sztárokkal szemben a hazai építészek foglalkoztatásáért sürgetett változásokat, ezért „lobbizott” erőteljesen a magyar építés méltó pozícióba jutásáért, s nemcsak építész egyesület alakításáért cselezett, építészeti mesteriskola megalapítását tekintette közös feladatnak, hanem mintegy egyetemlegesen is az ízlés és gyakorlatiasság egy új minőségéért folytatott szinte állandósult küzdelmet. „Hiszem, hogy egyszerű és nemes – írja a Batthyány-síremlékhez készített pályatervéről 1870-ben egy magánlevelében –, de azért nincs kilátásom, hogy nyernék vele pályázatot, mert nálunk sajnosan még más ízlés az irányadó, csak lárma és pompa kell – szemkábító” (14. old.).

A tanulmány folytatása és befejezése a Periszkóp portálon.