Magyarózd madártávlatból

1969 augusztusában írta Előszónak álcázott lírai vallomásában a kolozsvárivá vált magyarózdi Horváth István költő, író Magyarózdi toronyalja című „írói falurajza” elé az alábbi sorokat:

„Csak most, a magam hatvan esztendejével értem meg igazán hajdani hatvanesztendős nagyanyámat. Ha testben már lankadóan is, lélekben még teljességében élte a „jelen”-t. A „jövő” is izgatóan érdekelte, bár annyiban másként, mint régen, hogy rejtett sajdulás társult minden jövőbe szálló képzeletéhez: „akkor én nem leszek már”.
De nem akart, nem tudott belenyugodni abba a „nem levésbe”. Ha a távol jövő felé beszűkült karja tárulása, a múltat ölelte magához: leélt életét jövőbe vetett reményeihez. Úgy védekezett az enyészet ellen, hogy megőrizte a feledésbe, az enyészetbe hullót, s amennyit megőrzött, annyit a múltból, magából, korából is kimentett a halál uralma alól.
Azzal fogott ki az időn, amikor az már közel sodorta sírjához, hogy ellenkező irányba nézett, nem a sír felé. Maga és a sír közé megélt s élő tevékenységét állította. Az öregség értelmét abban látta, hogy kicselezve a halált, a maga által megérteket az utódoknak igyekezett átmenteni – tanulságképpen.
Öröklődött-e, vagy tudat alatt plántálódott belém? Ki tudná megmondani?… Elég az hozzá, hogy amint ő élőszóval, én betűkkel, a fehér papírra vetve igyekeztem elölelni az enyészettől mindazt, ami ebben a könyvben olvasható.
Nem tettem önzetlenül. Magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangoznak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt, őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen s részben közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtain. A helytörténeti adatok egy részétől s a történelmi helynevektől eltekintve, közvetlenül szereztem mind az adatokat. Harmincegy éves koromig parasztként laktam, dolgoztam Magyarózdon. Sohasem szakadtam el szülőfalumtól, s az utóbbi években hónapokat töltöttem évenként benne.
A falu, Magyarózd, annyira zárt, eldugott helyen lapul, hogy még az ötvenes években is egyik író barátom azt mondta: „Olyan falu, hogy Magyarózd, nincs is, azt csak te találtad ki.” Pedig van, és volt még a tatárjárás előttől fogva. Volt, viszonylag bolygatatlanul, s éppen bolygatatlansága miatt napjainkig őrzött meg igen sok olyan néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, melyek más, nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe süllyedtek. így lehetett a falu, Magyarózd monográfiája s egyben a múltba vezető színes útirajz is ez a könyv.”

Ádám Gyula fotográfust szoros érzelmi kötelékek fűzik e tájhoz: miközben népét fotózta, maga is közel került az ózdiak szellemiségéhez, hagyományához, lelkivilágához, a horváthistváni hagyományhoz. Idén szeptemberben készült magyarózdi képsora a művész ragaszkodásának és néphűségének páratlan lenyomata: hamisítatlan toronyalji hangulat grafikai tettenérése a mai hétköznapokban. Amilyen csak a költő néprajzi gyűjteményében rejtőzik:

„Hej, az ózdi viola, / Ide érzik a szagja, / A szagja s az illatja, / Szívemet szomorítja” (Hej, az ózdi viola)

A magyarózdi Hotváth István emlékházban

A költő mellszobra Ambrus Sándor alkotása