Tragikus hirtelenséggel, 66 éves korában elhunyt Cs. Gyimesi Éva, nyelvész, irodalomtörténész professzor, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékének volt vezetője.

Tanulmányait szülővárosában, Kolozsvárott végezte, 1968-ban magyar nyelv- és irodalom szakon szerzett diplomát. A Babes-Bolyai Egyetem magyar tanszékén tanított, 1990-től mint egyetemi tanár. Nyelvművelő és stílusvizsgáló tanulmányait, jegyzeteit rendszeresen közölték a lapok, köztük a Korunk, A Hét, az Utunk, a Látóhatár.
Első önálló kötetében, a Mindennapi nyelvünk (1975) címűben a nyelvműveléssel foglalkozott, a Találkozás az egyszerivel című kötete (1978) a monografikus elemzéseket önálló líraelméleti felismerésekkel tette teljesebbé. Előszóval és jegyzetekkel látta el a romániai magyar költők Múlt, jövő mezsgyéjén című antológiáját (1980).
Cs. Gyimesi Éva indexre tett könyvei, akárcsak számos kortársáé, csak 1989 után jelenhettek meg.
Különösen fontos munkái közé számítanak a Teremtett világ című irodalomelméleti kötetén kívül a transzilvanizmusról szóló tanulmányai.

Nagy visszhangot váltott ki a Szem a láncban: bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című könyve, amelyben az egykori Securitate által megfigyelt professzor saját megfigyelési dossziéjának eredeti szövegét közli személyes kommentárokkal tarkítva.

Publicisztikai munkásságáért 2005-ben megkapta a Joseph Pulitzer-emlékdíjat, kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje polgári fokozatával 1996-ban, a szegedi József Attila Tudományegyetem díszdoktora volt 1995. október 3. óta, elismerték a Pro Cultura Hungarica-díjjal is.

(Lásd a manna.ro honlapot is)

CS. GYIMESI ÉVA:

Utórezgés

Egyesek szememre hányják: a magyar ügynek, sőt a saját nyilvánosság általi megítélésemnek is ártottam, hogy kapcsolatot kerestem Doina Corneával.
Pedig származásom, egyetemes emberjogi (keresztény és egyszersmind liberális) beállítottságom révén nem tehettem másként. Elsősorban a diktatúrával, és nem a románsággal szemben alakult bennem az ellenérzés. A szövetségkeresésben jelentős motiváció volt az is, hogy – tévedései ellenére – a Doina minden megnyilatkozását átható spiritualitásában is osztoztam.
Gyermekkoromban még nem tudtam, ami azután fokozatosan derült ki a családban, hogy a magyaron kívül német, román, zsidó felmenők génjei is alakítanak engem. Ma – amikor már többé-kevésbé kanonizált e kifejezés – többes identitásúnak vallom magam. Hogy a gyermekeikkel kizárólag magyarul beszélő morvaországi német dédszülők és pankotai román nagyanyám miért is váltak erdélyi magyarokká, számomra ma is titok.
De akkoriban mindennel azonosultam, ami a családban anyagi javak híján a legnagyobbként számon tartott kincs volt: a szenvedélyesen fogyasztott irodalom nagy alakjaival, legfőképpen a magyar regények, Jókai, Gárdonyi, Móricz világával és azok hőseivel, a szabadságharc, az egri várvédők, a becsapott Nyilas Misik által közvetített szellemi-erkölcsi értékekkel. Valahogy úgy éreztem, ahogy – paradox önvallomásában – Petrovics István és Hrúz Mária fia kijelenti: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / e néphez állanék ezennel én…” Titokban sokszor elolvastam a Nemzeti dalt a nagy, vászonkötésű Petőfi-kötetből, hiába próbáltak eltanácsolni az úgymond „veszélyes” versektől, mert én mindenekfölött azzal kívántam azonosulni, ami iskoláskoromban tiltva volt: a nagymama varródobozában rejtegetett szimbólumokkal, az igen rövidre szabott háromszínű szalagocskával és a cserkészjelvénnyel. Nagymama a világháborúk, édesapám a cserkészélet szájhagyományát hagyta rám, a családban irredenta dalokkal nosztalgiáztak néha a férfiak, és bár szidták a rendszert, Sztálin halálakor mindenki megrendültnek látszott.
Mindent megláttam, meghallottam és megjegyeztem, ami elől eltakarta a szemem vagy befogta a fülem reszketve féltő édesanyám. Veszélyes magyarnak lenni, szűrtem le ebből a tapasztalatot, de minthogy már akkor vonzottak a kockázatok, szeretetem (kíváncsiságom? kalandvágyam?) nem ismert akadályt. Hiába fogták leghalkabbra az amúgy is recsegő, ócska rádiót, amikor október 23-án Pesten kitört a forradalom, hasztalan küldtek aludni, de hova is mehettem volna az egyetlen szobánkból… Mindennek fültanúja és képzeletben szemtanúja voltam, minthogy erősen tudtam vizualizálni, ami történik. Minden megjegyzést, kommentárt magamba szívtam, a félelemnek semmilyen jele nem tudta csorbítani szabadságélményemet. Verset is írtam erről a napról, ami a szülői éberség folytán később megsemmisült, jóval a majdani házkutatások előtt.
De az iskolában másnap, a hátsó padban ülvén, nyolcad ívekre röpcédulákat kezdtem gyártani nemzeti színű szegéllyel, Éljen a magyar forradalom! felirattal, mert az illegalisták történetéből az ilyesféle tettek, szolidarizáló jelszavak vonzottak a legjobban, és tizenegy évesen ez tűnt a legkézenfekvőbb cselekedetnek.
Az iskolából hazafelé menet, a Kismező utca sarkán kezdtem el szórni őket, fényes nappal, amikor a kanyarban feltűnt anyai nagybátyám, aki a legnagyobb magyar volt a családban, főleg a kártyapartik közben. Gyakran éreztem, le is nézi másféle rokonaimat. Hozzá jutott el leghamarabb a hír, hogy a keresztlánya milyen bolond dolgokat művel.
Alig értünk szembe a járdán, már repült a pofon. Balkezes volt: ütése ott sajog a jobb arcomon. Sajátos magyar igazolvány.
Leleplező hírek, szégyenkező arcok, iratcsomókon büszkén terpeszkedő kezek – ez kell a szenzációból élő médiának és mindazoknak, akiknek – a CNSAS iratai kapcsán – érdekükben áll másokat bemártva önmagukat fölmenteni. Ez kell nekünk? A megbotránkozottak suttogása vagy felhördülése, a családtagok szégyenkezése, a besúgókként skatulyázottak gyermekeinek megbélyegzettsé-ge? Vajon ezzel kiknek szolgáltatik igazság? Kinek az igazságérzete elégül ki, ha naponta kiderül valakiről, hogy nem csupán megfigyelték, de ő maga is ügynökként szolgált több-kevesebb ideig?
A békesség feltétele, hogy civilizált formában szembenézzünk egykori önmagunkkal. Ellentmondásokkal terhes korban nem volt könnyű ellentmondásmentesnek lenni, hiszen a mindennapi félelem volt az úr, meg a túlélés nagyon is emberi vágya.

Most, több évtized távlatából, úgy vélem, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a kelet-európai diktatúrákkal egyidejűleg léteztek a világ más tájain olyan totalitárius rendszerek is, amelyekhez képest a Ceau§escu-rendszer nem csupán elviselhetőbbnek tűnik, hanem messze nem bizonyul olyan véresen kegyetlennek, hogy belevesszünk az önsajnálatba. Amikor Iránban az iszlám fundamentalista Khomeini ajatollah került uralomra, a nyolcvanas évek elején, sok százezer ártatlan embert börtönöztek be semmiségekért. Majd bekövetkezett az iráni-iraki háború, amely a civil lakosságnak a mi viszonylagos „békénk” körülményeihez képest roppant sok szenvedést idéztek elő. Milliók haltak meg azokban az országokban egy lényegében fanatikus vallási vezető akaratából, Khomeini uralma idejében. Marina Nemat nemrégiben megjelent memoárja döbbentett rá különösen, hogy ott tinédzser korú fiatalok ezreit börtönözték be a hírhedt Évin börtönbe, akiket az ajatollah „forradalmi gárdistái” kínoztak meg, végeztek ki szabályos bírósági tárgyalások nélkül.186 A könyv főhőse még nem volt 16 éves, amikor halálra ítélték, majd életfogytiglanra. Keresztény túlélőként azon kevesek közé tartozott, akiknek ’85 után, 1988-ban sikerült – nem kis áron – emigrálnia Kanadába. Üldöztetése és fogsága idején semelyik nemzetközi emberjogi szervezet támogatásában nem részesült. A mi „ellenzéki” sorsunk ehhez képest kényelmes, kevesebb kockázattal járó élethelyzetnek minősíthető, hiszen bennünket közben kezdett ismerni a világ, és személyesen, a nyilvánosság jóvoltából, a külföldi emberjogi fórumok védelmét is elnyertük…

(Forrás: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába)

1. Keszthelyi György:
   2011. május 25. 07:30

   Megdöbbentő…