Lázárervinesen

– Hová mész, Dödölle?
– Csak ide a Kürtőskalács utcába. Ott várakozik Vancsipancsi, Schuller Félix, a húszcsíkú tigris, meg Rombolda, a kedélyes orangutánanya.
– Én is kedélyes vagyok.
– Az vagy, Zsörtike, persze. De ez egy zártkörű társaság.
– Odáig csak elkísérhetlek, nem? Aztán zárjatok ki, nem bánom – mondta Zsörtike, a szomorú és mindennel elégedetlen uszkár, miközben bánatosan rágta póráza maradványát. – Messze van az a Lángos tér?
– Kürtőskalács utca – válaszolta Dödölle, és türelmében megcsikorgatta a fogát.
– Te is mindenbe belekötsz. Szóval nincs messze.
– Hát, ami azt illeti… – próbálkozott Dödölle. Próbálkozós víziló volt.
– Ami másnak messze, az nekem közel – vágta el a vitát Zsörtike, és azonmód elmondott egy mondókát.
– Zsimbi, zsémbi, zsörti-mörti,
minden soul mától dörti.
Dödölle fáradtan tapsolt.
– Hiába tapsolsz, úgyis veled tartok. A kielégített hiúság a dilettánsok öröme – szögezte le Zsörtike. Hát ő nem volt dilettáns, az biztos. Mit tehetett Dödölle? Elindult a Kürtőskalács utcába, nyomában az uszkár. Az emberek rég nem csodálkoztak, négy medvecsalád már öt éve bérletet vett a színházba, főleg a szilveszteri előadásokat szerették, azokat naponta megnézték.

Istvánöcsémhez-esen

Hát hogy mint vagytok otthon, Pistikám?
Mindenetek szép-e és covidám?
Kérditek-e, hogy meddig kell a maszk,
s hogy mögötte vajon akad-e arc?
Építitek az újabb konteót,
hol van vajon az újabb hol nem volt?
Nyílnak-e a politikusvirágok:
„szavazz, anyádból hajadont csinálok”?
Bedőlsz-e még a lelkes lózungoknak,
míg nyaradban megint havak zuhognak?
Nézitek még a tévéhíradót,
melyben oly rettenet, ha sír a tót,
oly borzalom, ha zokog a román,
s az érthető, ha nyafog a komám?
Lásd, ezek lettünk harminc év alatt:
körülüljük a sok száraz tavat,
és kuruttyolunk szívből és vadul –
éjek vagyunk, nem tudunk hajnalul.
E néhány sorral érd be most, öcsém.
Én a vidámság hangját keresém,
és akaratlanul ily fekete
lett gondolatjaimnak menete.
Nem folytatom tovább e fonalat:
hogy más legyünk, nincsen rá akarat,
vírusos már a lelkünk és beteg,
csak reméljük, hogy mégis emberek…