Azt hiszem, megtaláltam a besorolásomat a társadalomban: kényelmetlennek kell lennem! Nem könnyű, tudom jól. El kell jutnod oda, hogy legyél valaki, hogy a világ megbotoljék benned. De ha ez sikerül, mekkora boldogság!
Ne hagyd békén a világot. Csupán azzal, hogy vagy valaki, hogy tudsz valamit, hogy képes vagy valamire, kényelmetlenkedned kell és kötelezned másokat. Mindebben benne rejlik a kritikus teljes társadalmi funkciója, a kritikus lapossága és fennköltsége nélkül.

*

Minden bizonnyal, az Iskola címére távirat érkezik majd, a következő szöveggel: „Kérek helyet biztosítani a nyári egyetem kurzusán, jelezzék mit kell elkészítenem. A. I. egyetemi hallgató klasszika filológia, Craiova” (Akkorra minden bizonnyal működni fog Olténia lakói kérésére a Craiovai Tudományegyetem – Szerk. megj.)
Összeülünk majd, akik ott tartózkodunk akkor, hogy megadjuk a választ. Végül elkészül a következő távirat: ”Tanári tanács egyhangúlag jóváhagyta kérését, javasoljuk tanulmányozni figyelmesen a logaritmus táblát és valamennyi érvényben levő iskola-szabályzatot.”

*

Keresem, mit is kell majd megpróbálni abban az Iskolában? Élő módon gondolkodni (ahogy mondani szokás). De mit is jelent élő módon gondolkodni?
Azt hiszem, két dolgot: 1) az egész felől, és nem a részek felől fogni hozzá, valahogy organikusan, nem az egyszerűtől az összetettig: semmiképpen sem hamis-kartéziánus módjára (mivel maga Descartes sem úgy gondolta), mértanilag és szisztematikusan. 2) hagyni, hogy az egészek az infinitezimális (végtelenül kicsi) elemekből származzanak; egy bizonyos pontig tehát intuitív módon gondolkodni: nézve csak, nem pedig építve, létrehozva.
A második pont érzékeltetésére Arisztotelésznek van egy szuggesztív példája (máskülönben az egyedüli hely nála, amely számomra vonzó). Képzeljünk el egy hadsereget, mondja. Egy hadsereget, amelyet megfutamítottak, és szervezetlenül vonul vissza. Egy adott pillanatban (és ez minden: „egy adott pillanatban”) egy katona megáll. Körülötte megállnak még vagy négyen-öten. Ezután az általuk alkotott mag körül mások is tömörülnek, és, íme, egyszerre az egész hadsereg arccal fordul az ellenség felé, készen arra, hogy újra felvegye véle a harcot.
Ez jelenti az „élő jelleget”: egyetlen egy (az infinitezimális) elem körül kijegecesedik a lényeg. Egyetlen egyed az egész gerincévé válik. Nem arról van szó, hogy emelkedünk matematikailag és fokozatosan az egyszerűtől az összetettig, hanem lépünk (a szerkezetet figyelmen kívül hagyva) az egyszerűtől az egészig. Az élet paradoxona ez, és paradoxona bármely életnek.
És hirtelen egy furcsa következtetés ötlik eszembe: egy valódi kollektivizmus individualistább, mint az, amelyik annak vallja magát, Vagy fordítva: a valódi individualizmusnak kollektív jellegűnek kellene lennie. Mivel csupán ezen utóbbi, amely az egésszel bír, tudja étékelni igazán a részt. Arisztotelész hadseregében az a katona jelent valamit, tud valamit. Mit tudhat ő odaát?
Újabb példa az élet botrányára, a történelemére, és túl azon, ami történelem.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)