A szovjetek nagy tévedése volt, hogy a volt gyarmatok felszabadulási harcai idején úgy vélték: a szabad népek – különösen Afrikában – majd saját (törzsi) nyelvükön fognak ’államilag’ beszélni, megtagadva a koloniális nyelvi örökséget.
A végén aztán leegyszerűsödött az államnyelvi képlet: a legtöbb egykori gyarmat a kolonialisták nyelvét vitte tovább (angol, francia, portugál, sőt: búr…); a ’törzsi’ nyelvek szinte sehol sem vették át a főszerepet (egyrészt nem fedték le a teljes függetlenné vált országot , másrészt viszonylagos fejletlenségük miatt eléggé alkalmatlanok voltak politikai- tudományos- szépirodalmi-stb. érintkezésre). A hódítók (gyarmatosítók) nyelve a legtöbb esetben teljesen kiszorította az ’őslakosok’ által beszélt idiómákat (pl. Latin-Amerikában a spanyol és a portugál, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában az arab, Algériában a francia, Észak-Amerikában az angol és a francia, a brit területeken az angol, stb.). Ahol nem tudta kiszorítani, ott sokszor megmaradt ’erős’ második nyelvnek (az indiai szubkontinensen az angol, az indokínai szub-szubkontinensen a francia és az angol).
Alant egy (angol nyelvű, eléggé pontatlan) térképes összeállítás próbálja ábrázolni Afrika nyelvi sokszínűségét – a térképkészítők által második nyelvnek minősített idiómák megjelölésével. (Líbiában pl. messze nem annyira elfogadott az olasz nyelv, mint a térképen).
Ehhez hasonló (ennél bővebb, sokszínűbb…) térképpel dolgozhattak a moszkvai szovjet szakértők, mikor elfogadták, hogy a Szovjetunió (és a ’szocialista tábor’ valamint egyes nem-kapitalista utat választó harmadik világbéliek) számára diplomatákat képző intézményben (a MGIMO, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Főiskoláján) mely nyelveket okítják majd a leendő külügyéreknek. És nem volt pardon: akit kijelöltek, hogy – mondjuk – hauszát, evét, szuahélit, jorubát vagy amharát tanuljon, annak jó öt éven át kellett küszködnie eme fura nyelvek elsajátításával… Legtöbbször hiábavalóan: a volt gyarmatok többsége a volt gyarmatosítók nyelvét vitte tovább…
Egykor magam is tanultam ebben a kitűnő moszkvai intézetben – szerencsére, nekem az ’egzotikus’ nyelvek közül az akkor még jelentéktelennek (és egzotikusnak) tartott spanyol jutott… De számos (magyar) iskolatársam tanult ennél sokkalta ritkább nyelvet.

Szinte egyik föltételezés sem igaz… Forrás: https://www.ba-bamail.com/content.aspx?emailid=12918

Emlékszem egy jóbarátomra, akit egy afrikai (törzsi) nyelvre iskoláztak be, meg is tanulta tőle telhetően – a hazai külügyminisztériumban az afrikai főosztályra delegálták és afrikai országokba kapott kiküldetést, de vérrel-verejtékkel elsajátított nyelvtudásának nemigen vehette gyakorlati hasznát.
Rákérdezésemre fölidézte az egyetlen alkalmat, amikor haszna volt afrikai nyelvismeretéből.
Iskolatársam Tanzániában szolgált éppen, amikor a fogadóország külügyesei kirándulást szerveztek az őserdőbe a DT (diplomáciai testület) számára, a mozambiki határ térségébe. Az ottani törzsek fafaragásaikról voltak híresek: a makondék (ez egy észak-mozambiki – tanzániai törzs) fekete ébenfából, vasfából faragták erős erotikus tartalmú, fantáziadús, sokszor az absztraktba átcsapó makonde ’asztali’ szobraikat (melyek még Brancusi-ra a nagy román-francia szobrászra is hatottak…) .
A diplomaták megcsodálták a fafaragók mesterségbeli-művészi tudását, a ’faluközpontban’ vásárolni is lehetett az alkotásokból. Az erotikusabb töltetűeknek volt nagyobb kereslete… Mint világszerte… Otthon, a lakásban vagy a baráti körben (ajándéknak) ezek számítottak menőnek. Barátom is próbált alkudozni a méregdrága fa-szobrokra, kevés sikerrel. Mígnem eszébe jutott, hogy ő végső soron jó sokáig tanulta a macondék által is beszélt afrikai nyelvet Moszkvában, és emlékezete mélyéről előbányászott néhány mondatot, amivel magára vonta egyes fafaragók figyelmét – ritkán láttak a nyelvükön megszólaló fehér nembert.
Hogy az érdeklődést és a kezdeti szimpátiát megtartsa, az egykori moszkvai diplomatatanonc előadta, amire csak emlékezett – de hamar kifogyott, hiszen e nyelvet akkor már évtizedek óta nem gyakorolta. Mindenesetre, megpróbált alkudozni a szobrokra, de közölték vele, csak akkor kap némi engedményt, ha még beszél kicsit ’makondéul’. Minthogy nemigen jutott már eszébe semmi más, visszaemlékezett, hogy annak idején a szovjet kultúrával, történelemmel kapcsolatos tételeket is be kellett magolniuk a kijelölt nyelven, s egyik vizsgáján éppen az SZKP /aki már feledte volna: a Szovjetunió Kommunista Pártja/ viharos történetéről kérdezték… És csodák csodájára, fölrémlett előtte az akkor leadott mantrája, amit ékesszólóan most is el tudott mondani.

Ébenfa egyik mestere

Az ébenfa mesterei a dzsungelban mind köréje gyűltek és tátott szájjal hallgatták. Soha azelőtt nem hallottak semmit (és valószínűleg, később sem) a bolsevikok Trockij-ellenes küzdelmeiről és a pártegység megerősítéséről… A vége az lett, hogy (a DT nagy irigykedésére) viszonylag baráti áron vehetett néhány faragványt – a lehető legexplicitebb erotikával. És meggyőződhetett: mégsem volt teljesen fölösleges tanulnia azt a fránya nyelvet.

Szentgyörgyi N. József