Emőke, ura halála után, bekattant. Nem tért magához, de persze ezt nem szó szerint kell érteni. A négyemeletes házban a másodikon lakott. Megviselte Kálmán halála nagyon. A többi lakó is nagyon sajnálta. Emőke negyven éves volt mindössze s több gyógyszert is szednie kellett. Robi, ki a nyomdában dolgozott, felfigyelt az asszonyra. Akit nem sajnálni kell – hanem tisztelni és segíteni rajta.
Robi éppen szabadságon volt az utóbbi időben s látta, hogy Emőke délben nap mint nap vonszolja gömbölyded testét az ebédért. Autója sem volt Emőkének, biciklivel hordta az ebédet. Egy kétéves kisfia volt.
Robi, mikor a lépcsőn összefutott az asszonnyal, azt mondta neki:
– Nem fárasztó magának hordani az ebédet?
– Elboldogulok vele.
– Ha akarja, néha besegítek. Nekem van kocsim is. Két perc alatt ott vagyok.
Emőke elgondolkodott a dolgon, igazából nem akarta őszintén megmondani, de utálta hordani az ebédet.
– Jó nem bánom. – mondta őszintén.
– Holnap akkor kocsival elfutunk érte, oké? – mondta Robi.
– Rendben – mondta mosolyogva Emőke.
Másnap reggeli tíz óra körül Emőke és Robi mentek a garázshoz, Robi megfogta az ebédest s berakta a kocsi hátsó ülésére. Valóban hamar, három perc alatt megérkeztek az ebédosztóhoz. Robi kiszállt, fogta az ebédest s beállt a sorba. A konyhai dolgozók meglepődtek ezen az úriemberen. De átadták neki a húslevest s a zöldborsófőzeléket. Mikor jött vissza, Emőke csak mosolygott, Robi átnyújtotta:
– Tessék, még meleg!
– Köszönöm!
– Ne köszönjön semmit!
Majd hazaautóztak. Mikor kiszálltak s mentek felfelé, Robi megkérdezte:
– Amúgy minden oké, jól van?
– Persze.
– Kisfia is?
– Igen.
– Az a lényeg. Most szabadságon vagyok, holnap is elhozom az ebédet, ha akarja… De utána már csak hétfőtől vagyok megint szabad, mert dolgozom…
– Holnap? Nem bánom.
– Jól van, akkor tízkor megint találkozunk.
Így Emőke benyitott a lakásajtón s kicsomagolta az ebédet, már éhes volt. Fiának is adott enni. Miután ettek, az egész délutánt Emőke a kisfiával töltötte.
Másnap reggel tíz órakor az elsőn kopogtatott Robinál, mire Margit is arra ment. Látta, amint Robi az üres ebédest a kocsi hátsó részébe rakja s együtt indulnak. Visszafelé, ahogy jönnek Robi átadja az ebédest Emőkének s elbúcsúznak. Margit azt mondja Robinak:
– Miért avatkozik bele annak a nőnek az életébe?
– Miért avatkozok bele? Hiszen segítségre szorul. Ez talán nem tűnt fel magának? Elvesztette az urát…
– Milyen megható…
– Hagyjon engem békén. És törődjön inkább a maga dolgával.
Margit magára hagyta. Robi meg majd szétrobbant a méregtől. De idővel Emőke sem várta el, hogy mindig Robi szállítsa ki neki az ételt. Egyszer megint maga ment az ebédért. Joli, az egyik ebédes meg is jegyezte:
– Nocsak, már nem kíséri el Robi?
– Mi köze hozzá? – így Emőke.
– Nem kell mindjárt megsértődni – így Joli.
Majd kimérte az adagot. Emőke kisfia otthon belázasodott, náthás lett. Orvoshoz kellett vinni. Ahogy vitte, meglátta Robit. Emőke máris kapott az alkalmon:
– Nem vinne el kettőnket az orvoshoz? Belázasodott a fiam.
– Jöjjenek.
Elszáguldott a körzeti orvoshoz. Majd Emőke a gyerekkel kiszállt s elbúcsúzott Robitól. A rendelőben senki nem volt. Lajcsinak az orvos felírt pár szem gyógyszert egy napra, majd hazamehettek.
Pár nap múlva meg is gyógyult Lajcsika.
Eljött az idő, amikor Emőkének is kontrollra kellett mennie. Izgult. Remélte, jó véleménnyel lesz állapotáról az orvos. Kopogtatott Robi lakásajtaján.
– Igen? – kérdezte az.
– Nem vinne el a pszichológusomhoz? – kérte Emőke.
–De. A legnagyobb örömmel.
Beültek az autóba s Emőkének igazán jól esett, hogy sok-sok év után a kontrollra menés közben végre valaki segít rajta…