Szávai Géza küsmödi születésű író, műfordító kapta augusztus végén a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) irodalmi elismerését, az Illyés Gyula-díjat, a méltatásban a rendszerváltás utáni Magyarország válsághelyzeteinek elemzőjeként, a világregény műfaji kísérletének megteremtőjeként aposztrofálták. A Magyarországon élő író legújabb regényéről (Cérnapóráz), írói szemléletmódjának összetevőiről beszélt a kolozsvári Krónikának. A Cérnapóráz elé illesztett „világtérképről” ezeket nyilatkozta: „Az eurázsiai kontinens közepén elterülő Transzilvánia országot nem lehetett csupán egyetlen nép nevével megnevezni, hiszen itt évezrede élnek együtt magyarok, németek, románok”. Szóval érdemes alaposabban belegondolni ebbe a világba, amelyben élünk, és amelyre folyton hivatkozunk. Említett regénytérképemben arra emlékeztetek: Európát, a kontinenseket, a Földünket sem nép- vagy országnév nevezi meg. Lehet tehát nagyobb léptékű, természetszerűen tágas az emberi közérzet. Közérzetileg illeszkedhetünk a soknépű Földhöz, életünk – tehát történeteink – tágabb kereteihez. Ez a gondolatsor azért is foglalkoztatott engem kölyökkorom óta, mert én magyar gyereknek születtem, székelyként a Székelyföldre, éppen az 1950-es Románia kellős közepére… Na, ezt magyarázd el, Géza a világnak! Hogy mi a te helyed a világban? Igen gyakran kényszerülök magyarázkodásra, amikor például a Székely Jeruzsálem című könyvem (Esszéregény az identitásról) idegen nyelvű megjelenései kapcsán erről külföldön kérdezgetnek. Ilyenkor kell emlékeztetnem a hallgatóságot piciny, de „soknépű” Földünk szerencsés formájára: egy gömb felületén élünk, melynek nincs közepe, mert gömbfelületen ez legfeljebb tetszőlegesen választható. Tehát a Föld bármelyik pontjáról nézve áttekinthető és elmesélhető a világ.”

Ilyen egyszerű lenne a világregények titka?

„– Igen. Így szoktam érvelni, és ha kétkedő szemeket látok, könnyedén megemlítem, amit itt is, most is: hallgassuk csak, a rádióban is „világzene” szól. Ezek után aztán a Székely Jeruzsálem regénycím kapcsán a „székelyről” és a Székelyföldről így teljes méltósággal mondhatom el, hogy ez egy magyar népcsoport neve és régiója Transzilvániában. A világ többi részével – lényegileg és logikailag – teljesen egyenrangú ez az én „világom”. Ha a világ lényege és logikája esetleg éppen nem is nyilvánvaló a valóságban, attól még a lényeg és a logika nem sérült. Én így látom a világot. Mert ilyen. Persze minden regényvilág magáért beszél. Általában fölösleges a szerzőnek a regénye „mellé, mögé beszélnie” – de itt most regényektől függetleníthető szemléleti, ha szabad mondani, világnézeti kérdésekről beszélhetünk. Ezért nem érdektelen arra emlékeztetnem, hogy mekkora tisztelet járt mindig a „világlátott embereknek”. Bizonygathatom hát, hogy érdemes ám nézni és látni a világot…

Életművének lényegéről lássunk még egy nem szokványos Szávai-vallomást:

„Hogy humorunknál maradjunk: ha látjuk a világot, és a világ lát minket, akkor duplán is világlátott emberek vagyunk, nem? Csupán azért hivatkozom a humorra, mert az nagy vigasz, és regényvilágomban óriási szerepe van. …Amikor rossz kedvem vagy valami bajom van, mindig rám jön a fokozott humorizálás. Így hát egy ideje könyvet írok ezzel a címmel: Csintalan Múzsa, avagy a nevetés regénye a Föld nevet viselő bolygón. Pontosan arról szól, amit a címe ígér. Hogy „hótt” komolyat mondjak, mutassak valami „vidámat”: engem hét évtized alatt alig láttak nyakkendőben. Most amint régi ismerőseim meglátják nyakkendős fotóimat, harsány kacagásban törnek ki. Nyilatkozatot tettem közzé egy közösségi oldalon: emberek, csupán a lányom és az unokáim születésnapján viselek – újabban – nyakkendőt. Évente négyszer. Így is nevetnek.”

Szíves gratulációink Szávai Gézának! (CsG)