Hunyd be a szemed.
egy percig légy megvakult!
Egyedül egy visszhangok lakta házban.

Minden lépésedet meggondolod.
Tapogatózik a cipőd orra a lépcsőfokon.
Meg-megérinted a falat –
mintha tágítanád a neked kiszabott teret.
Üveges ajtóhoz érsz.
Bőrödön érzed, beáramlik rajta a fény.
Odacsosszansz íróasztalod elé.
Végigtapogatod kedvelt
könyved gerincét. Ráismersz.
A fiókból előveszed bicskádat.
Évtized óta barátod már,
kezedbe simul. Meghegyezed a ceruzádat.
A mozdulatok megtervezett rendje
szinte ünnepélyessé teszi a faragó mozdulatokat.

A jól ismert helyen tükör elé állasz.
És tudod, hogy nincs senki rajtad kívül a tükörben.
Végigdőlsz a magány ágyán.
És tudod, hogy mindaz mi veled történik
ebben a saját alkonyatban egy játék része.

De ezt a játékot már nem te irányítod.
Fennhangon idézel Aranytól –
„Az élete már megjártam…”
Rádtelepedik a csend.
Igéket és jelzőket próbálsz magadra.
Megindul a ceruzád, csak úgy a levegőbe.
kalligramok születnek. Szinte látod.

És mikor kellőképpen megrémültél.
Felpattan a szemhéjad,
és azt hiszed magadról,
hogy most már újra látsz.

2020. szeptember 17.