Felkavaró Simmelnek ez a mondása: „az élet, mint valamennyi pillanat totalitása”. Most úgy látom: úgy van. Minden órádban azt érzed, hogy egész vagy. Vannak hiányosságaid, ez természetes, de ismered azokat, ezzel már ki is egészítetted őket egy bizonyos fokig. Beteljesült lény vagy.
Elolvasol például egy könyvet: hogyan élhettél eddig a gondolatai nélkül? Új barátságot kötsz: hogyan gondolhattad eddig egésznek magadat nélküle? Csak most érzed az igazi hiányt, azt a hiányt, amelyet már eddig kellett volna, hogy érezz. De csak most vagy „egész.”
Minden pillanatnyi totalitás. Egymás mellett élünk, totalitás totalitás mellett, egy olyan világban, amely semmit sem összegez, és mintha mibennünk összegződnék.

*

Úgy maradtunk szemközt egymással, feszülten, farkasszemet nézve, mintha valamiféle kifeszített szál kötötte volna össze a tekintetünket: ő, a kutya, és én, az ember. Éreztem, hogy fél tőlem, ami nem tudott megakadályozni engemet attól, hogy magam is féljek tőle. Egyikünk se mozdult, hogy ne bomoljék meg ez a bizonyos egyensúlyi helyzet. Valamiféle homályos, valami ősi dolog kötött minket olyan egységbe, hogy éreztem: mi vagyunk, ő, a kutya, és én, az ember ugyanannak az egzisztenciális aktusnak a két arca.
Bergyajevnek igaza van: az ember és a kutya között metafizikai kapcsolat jöhet létre.

*

A tökéletes egyedülvalóság? Néha a következőképpen képzelem el: vonatban, túlzsúfolt folyosón ülök a bőröndömön. Így messze vagy nem csupán minden más embertől, de különösen azoktól, akik miatt nem mozoghatsz, de messze vagy a tér minden fix pontjától is. Ott vagy valahol két állomás között, elszakítva valamitől, útban valami egyéb felé, kimenekítve az időből, kiszakítva a valóságból, hurcol magával a vonat, mialatt egy másik vonatot hurcolsz magad után, tele emberekkel, helyszínekkel, árukkal, eszmékkel, összevissza dobálva a vagonokban, amelyeket az állomásokban lekapcsolnak, két állomás között elveszíted őket, ottfelejted a térben, kiürítvén a világot, rohanván által a világon,

egyedül, még inkább egyedül, sehol-egyedül.
ott vagy valahol két állomás lözött,
elszakítva valamitől,
útban valami egyéb felé,
kiszakítva az időből,
kiszakítva a célszerűségből,
hurcol magával a vonat,
egy másik vonatot hurcolsz magad után,
tele emberekkel, helyszínekkel, árukkal, eszmékkel,
összevissza dobálva
a vagonokban, amelyeket az állomásokban lekapcsolnak,
két állomás között elveszíted őket,
ottfelejted a térben,
kiürítvén a világot,
rohanván által a világon,
egyedül,
még inkább egyedül,
sehol-egyedül.

*
Szeretem a vasút-kanyarokat. Befele lejtenek annyira, hogy a nagy sebességgel száguldó vonat ki ne zuhanjon, és csak annyira lejtenek, hogy a lassan közlekedő vonat befele ne essék. Íme az ellentétek együttélése.
Valamit tudnak az angyalok is. De még többet tud az élet.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)

1. Katalin Nászta:
   2020. szeptember 21. 06:22

   …és a vers csak tördelés-kérdés…