„Jónak-rossznak szállást adok én,
tőlem mindenki kénye-kedve szerint beszélhet”
Walt Whitman: Ének magamról

Hotel a lelkem, kanyargó
folyósok, lépcsők,
emeletek, ablakok, ajtók
liftek, csarnokok, bárok,
beszélgetősarkok
őserdeje, magam is elvesznék
benne, mindenkit fogad,
barátaim, ismerősök, rokonok,
idegenek jönnek-mennek
kedvükre… sosem kérdezi,
meddig maradtok, mikor
jöttök vissza, bevetettétek-e
az ágyat (némelyek többet
tartózkodnak benne,
mint otthon, azt hiszem),
nem kéri senki személyijét,
nem oszt szobaszámot,
nincs recepciója, sem portása,
csak magam vagyok:
tulajdonos, pincér,
boy és takarító
egy személyben.

Nagy utak kereszteződésében
fekszik a hotel, mégis
mostanában csökken
a forgalom, barátaim,
rokonaim, ismerőseim
egy része elmaradt,
úgy néz ki örökre,
nevükre sem emlékszem már,
pedig egykor tele volt
nevetésükkel a bár,
a csarnokok, a lépcsők,
a folyosók, a szobák.

Egy kiismerhetetlen
vírus pusztít mindenfelé,
hordozója minden csillogó
felület, megfertőzi a szemet,
végül az egész testet,
a járást, az ülést,
a lefekvést és felkelést,
nincs ellene hatásos oltóanyag,
neve sincs, tünetei: elidegenedés,
elmagányosodás, elkényelmesedés,
növekvő távolság ember és ember,
asztal és asztal között,
és fióknyi maszk szinte
minden arcon…

Újítani kellene,
és át kellene rendeznem
a hotelt, hozzá kellene igazítanom
a megváltozott viszonyokhoz,
de erre már nincs időm,
sem erőm,
sem kedvem,
marad minden a helyén,
takarítok, rendezek, fertőtlenítek,
fölveszem a legszebb ruhám,
és kiírom a homlokzatra:
EBBEN A HOTELBEN TILOS A MASZKVISELÉS!…

2020. 09. 07.