50. Tengerparti kalandok

Egy hét is eltelt, [hogy elutazott a Riviérára], de André még mindig nem jelentkezett Párizsban, és nem tájékoztatta az Agence Centrale-t, hogy mi a helyzet. A Steinitz fivérek aggódni kezdtek. De hiába sürgönyöztek neki Saint-Tropez-be, nem jött válasz. Végül érkezett André-tól egy csomag az ügynökségre, amelyben — érthetetlen módon — 35 mm-es filmszalagok, nem a Plaubelhez használatos síkfilmek voltak. Ráadásul a filmeken primitív, hibásan exponált, rosszul megvilágított és’ ügyetlenül beállított — egyszóval: közölheletlen amatőrképek voltak. A Steinitz fivérek úgy érezték, André becsapta őket. És joggal kezdtek aggódni a Plaubel gép miatt.
André egyszer csak visszatért Párizsba, és… elmagyarázta, hogy a Riviéra borzalmasan drága volt, jóval drágább Párizsnál. Hogy igazán átélhesse Saint-Tropez hangulatát, sokat kellett költenie. Az előleg semeddig sem tartott, így kénytelen volt zálogba csapni a Plaubelt, de még így sem volt elég a pénze. Ráadásul egy napon úszni ment, közben a parton hagyta a ruháit meg a Leicáját, s a vízből kijőve látta, hogy mindenét ellopták. Valahogy sikerült kölcsönkérnie egy Leicát, de az tönkrement, mert víz alatt fényképezett vele — annyira lebilincselte a mélyben látott szépség, hogy meg akarta örökíteni… André úgy érezte, nem ő tehet arról, ami történt, de alkalmazói más véleményen voltak. Az ő meglátásuk szerint André csak szórakozott a számlájukra, és nem tartotta be a megállapodást. Értésére adták, hogy tőlük többé nem várhat munkát.
Az Agence Centrale alig pár hónappal megalapítása után megszűnt. Bár André Saint-Tropez-i melléfogása is hozzájárulhatott az ügynökség tönkremenéséhez, sármja ezúttal is megtette a magáét, és Kurt Steinitz megbocsátott neki; legalábbis segítőkésznek mutatkozott, ha André filmet vitt hozzá előhívni és nagyítani. Mivel Steinitzék előre kifizették az ügynökség helyiségeinek bérleti díját, a sötétkamra felszerelése pedig a sajátjuk volt, elhatározták, hogy — bizonyos használati díj fejében — kiadják saját sötétkamrával nem rendelkező fényképészeknek. André kisebb munkákra a nagybátyja, Fischer Béla sötétkamráját használta, de Fischernek csupán kézi szárítója volt, s ha az egész család besegített — a kis unokahúgot, Susie-t is beleértve —, akkor sem tudott nagyobb mennyiséget elkészíteni egyszerre. Steinitzék sötétkamrájának fő vonzereje a nagy teljesítményű dobszárító volt, amellyel rengeteg másolatot készíthetett rövid idő alatt, André néha nagy mennyiségű nagyításra kapott megrendelést Pete Petersentől, egy Dephot-beli barátjától, akinek jelenlegi cége az európai autógyártás reklámfotóira specializálta magát. Petersen és társa hamarosan egész Európát bejárta olyan megrendelőkért, mint a Rolls-Royce, a Citroen, a Shell vagy a Pirelli, s bár a működésük központja Párizs volt, nem rendelkeztek saját sötétkamrával, így Andrét bízták meg az előhívási és nagyítási munkákkal. Előfordult, hogy késő délután Párizsba érkezve közölték vele: másnap korán reggel több száz nagyításra van szükségük; André és Taci egész éjszaka dolgozott, hogy teljesítse a megbízást. A sötétkamrai munka untatta Andrét, de mindig örült a Petersentől kapott megbízásoknak, mert jól és rögtön fizetett. André pénzéből alighanem elég kevés vándorolt Steinitzék zsebébe, mert sok negatívját maguknál tartották tartozása fejében. S mivel soha nem fizetett nekik, idővel kidobták ezeket a negatívokat.

* Forrás: Richard Whelan – Robert Capa. IPM Könyvtár sorozat, 1990. Fordította Fehér Katalin. Borítóterv Kemény György

(Folytatjuk)