Hadnagy József: Öreg tölgy
Cromwell idejében fiatal fa voltam,
és arról álmodtam, hogy ha majd nagy leszek,
gerendát ácsolnak belőlem, templomban,
hajóban én tartok súlyt és szerkezetet,
én cipelek ágyút tengeri csatákba,
porrá törni-zúzni ellenséges hajót,
kis szerencsével a templom harangjának
is adok messzire hömpölygő távlatot.
Mi mindent tettem, hogy a hajszál-képzelet
is gyökere legyen a növekvő törzsnek,
kitapogattam a földben a réseket,
és lombom otthona lett gomolygó ködnek,
ingó fedélzete változékony napnak,
szélnek vitorla a dombra hullámzó ég
tarajos vizein, nyelve szélharangnak,
kalózok tanyája, ha rászáll a sötét.
Mintha én ő volnék, gondolok a tölgyre,
nyelve az én nyelvem, múltja az én múltam,
szeme az én szemem, úgy nézek a völgyre,
amelyből az idő dombhátára kúsztam,
melyről visszalátok távolabbra, mint ő,
látom Róma fényét, s pillanatok múlva
romjait; még néhány század s a tölgy kidől;
voltnak és lesznek így vagyok most-tanúja.
Nincs lényeges, ami nem volt az ókorban,
sok öles gerenda tartja e látomást,
tűzgátló pácokba mártott, fényes, szótlan
a fa, és csendje mély, mint a templompadlás
homálya, amelybe esőként szemerkél
a magasság; s ha már itt vagyok e térben,
agyam a jelenre s tüzeire eszmél,
mint aki a Notre-Dame tornyába égtem.
Hamuként roskadok magamba, így leszek
járható folyosó magas és mély között,
s miképpen a gombák tölgyfarostot esznek,
küzdöm magam följebb a múlt-gyökér fölött;
bent porladt fa vagyok és üres is egyben,
s mégis valósabb, mint a kéreg-maradék,
sorsom tenyerembe gyűjtik hamu-sejtek,
nincsen más vagyonom, ennyi a hagyaték…
2019.05.10.