1972 őszén az akkori elsőéves kolozsvári bölcsészhallgatók Cs. Gyimesi Éva irányításával kezdték el szeminarizálni a Bevezetés az irodalomtudományba című féléves egyetemi kurzust. A legelső szeminárium Kosztolányi Dezsőnek a francia Antoine Meillet professzorhoz 1930-ban írt nyílt levele (A magyar nyelv helye a földgolyón) bemutatásával, pontosabban felolvasásával telt. A magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példáját mutatta be akkor az új egyetemi polgároknak Cs. Gyimesi Éva, de maga a tanár is – érezni lehetett átélt előadásmódjából például – mélyen magáénak vallotta a Kosztolányi-szöveg teljes üzenetét. E visszhangos nyílt levél szavaival beszélhetett a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi helyzetben anyanyelvünkről mint „mindig taposott és szent nyelv”-ről, amelyben „szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, valamint kérhetett az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek… Az egyetemi stúdiumok kezdetének legemlékezetesebb eseménye volt ez a szeminárium az egykori diák számára.

A következő közvetlen találkozásunk majd három évvel később, immár a negyedéves hallgatóknak tartott szemináriumokon, 1975 őszén és 1976 telén történt, amikor többek között olyan alkotók (és műveik) kerültek bemutatásra és megbeszélésre abban a félévben, mint Babits Mihály (Esti kérdés, Húsvét előtt), Kosztolányi Dezső (Szeptemberi áhítat, A kínai kancsó), Juhász Gyula, Tóth Árpád. A magyar irodalom s általában a kultúra értékeinek megbecsülését, az azokkal szembeni alázatot, valamint a művek igényes értelmezését és közvetítését tanulhatta és gyakorolhatta ezeken a szemináriumokon az egykori diák.

Mintegy három és fél évtizeddel később viszont azzal a beállítással találkozhat Cs. Gyimesi Éva szekusdossziéinak* az olvasója, hogy aki ezeket a szemináriumokat vezette, „ártalmas, ellenséges eszmékkel” fertőzi meg hallgatóit, akik éppenséggel a negyedéves magyar–orosz szakosok lennének, sőt ezt az „ellenséges tevékenységet” dokumentálni is akarja az állambiztonság lehallgató készülékeknek a megfelelő előadótermekbe való titkos beszerelésével, továbbá olyan személyek (egyetemisták) beszervezésével, akiktől „a bűnügyi eljárás megkezdéséhez szükséges adatok” nyerhetők. (vö. 95.) A romániai állambiztonság által Cs. Gyimesi Éva megfigyelése céljából készített első intézkedési terv kelte, amelyben a fenti értelmezések, minősítések és akciótervek megfogalmazódtak, 1975. december 3-a. A hivatkozott intézkedési terv nem maradt papíron, a lehallgatásra vonatkozó pontjának érvénybe léptetése 1976 január második felére volt kitűzve. (vö. 3. dokumentum!) Engedélyezik a szervek egy hordozható lehallgató készülék használatát, hogy tervüknek megfelelően rögzítsék a Filológia Kar Ady-termében a negyedéves magyar szakos hallgatóknak tartott szemináriumokon elhangzott „nacionalista-soviniszta kijelentéseket” (98.) – amint ez kitűnik egy, a belügyi szervek által szigorúan titkosnak minősített jelentés tartalmi kivonatából. (vö. 4. dokumentum!)

Íme, egyetlen eset felvillantása is alátámasztja azt a (George Steiner által megfogalmazott) felismerést, miszerint a diktatúrák szótárában az élet halált, a szabadság rabságot, a béke háborút jelent; s mindezek a fogalmak és kategóriák bővíthetők tetszőlegesen: például a tanár megrontó, a bűntelen bűnös, a barát ellenség, az igaz hamis, az igen pedig nem.

Ilyen viszonyok között a szóértés teljesen ellehetetlenül a magát szabadnak tudó egyén és a pártállami elnyomó gépezet elemei között, s utóbbiak vannak olyan helyzetben, hogy számonkérhetik szóban és írásban – mint valamiféle inkvizítorok – az előbbit. Sőt magyarázó jegyzetet tartozik írni előbbi egy olyan állami hatóságnak, amelynek természetes körülmények között semmilyen kompetenciája nem lehet az oktatási folyamat ellenőrzésére. (vö. 6. dokumentum!) Ennek ellenére évek során elkészül, egy értelmiségi pálya kiteljesedésével, a tudományos és irodalmi életmű felépülésével párhuzamosan ennek egy tendenciózus, negatív beállítottságú krónikája, illetve minősítése, értelmezése és értékelése a romániai kommunista hatalom állambiztonsága által, amely alapján aztán a hivatásánask élő egyén nem saját személyisége szabad kiteljesítéséhez juthat közelebb, hanem meghurcoltatásához, személyes szabadsága drasztikus korlátozásához. Az viszont igaz, hogy belső szabadságigényétől és harmóniájától nem foszthatják meg.

E tudományos-irodalmi pálya negatív és titkosított krónikáját a szerző munkatársa, az iratokat románból fordító Hadházy Zsuzsa által számozott és időrendbe állított 94 közreadott dokumentumból ismerheti meg az olvasó. Ezek a szövegtípusok maguk is a kommunista rendszer elnyomó gépezetére vallanak: jelentések, intézkedési tervek, magyarázó jegyzetek, nyilatkozatok, feljegyzések, hivatalos átiratok, beszámolók, lehallgatási jegyzőkönyvek, kivonatok alkotják magát a dossziét, a kötet törzsét, mintegy 150 oldal terjedelmű részét. E dokumentumok közlését a szerzőnek a könyve alcímében is jelzett terjedelmes tanulmánya vezeti be, és zárja az Utórezgés című rövid befejezés. A dokumentumok nyelvváltozata a jól ismert „bikkfanyelv”, amelynek szótárában olyan fogalmak dominálnak, mint célszemély, forrás, kapcsolat, fedőnév, megfigyelőpont, találkozóhely, nyomonkövetés stb.

Cs. Gyimesi Éva pályáján eme krónika alapján két szakaszt lehet elkülöníteni: az 1975 decemberétől 1978 augusztusáig terjedőt és az 1983 májusa és 1989 decembere közöttit. Előbbit a kötetben 12 irat dokumentálja, utóbbit pedig 82.

A második szakaszt bemutató dokumentumok három fő motívumot emelnek ki Cs, Gyimesi Éva akkori tevékenységéből: az Ellenpontok című szamizdat folyóirat szerkesztőivel való szolidarizálást, a végzős magyar szakos hallgatók diszkriminatív és erőszakos kihelyezésésével, illetve általában a romániai magyar értelmiség és intézményrendszer repressziójával kapcsolatos állásfoglalásokat és a román disszidens értelmiség egyes tagjaival való együttműködést. Ez utóbbit, a Doina Corneaval való levélváltást dokumentálja a két levélnek a bevezető tanulmányban való közzététele. (74–82.)

Új lendületet 1987 februárjában kap a célszemély megfigyelése azáltal, hogy elkezdődik időszakos, de rendszeres napi nyomon követése a közölt jelentések tanúsága szerint (vö. 25– 30. dokumentum!) Akárcsak egy folytatásos bűnügyi regényben, az ebben az időszakban született mindenik jelentés azzal zárul, hogy: „a nyomon követés folytatódik”, holott a valóságot tulajdonképpen az fedné, hogy: a megfélemlítés folytatódik. Akár az akció komolyságát is megkérdőjelezhetnék ezek a jelentések, amelyek a megfigyelt „ellenséges tevékenységét” azzal dokumentálták, hogy a célszemély elindul otthonról, a közeli üzletekben bevásárol és hazamegy, illetve autóbuszra száll, lemegy a városközpontba, ahol jár-kel, találkozik egy-két – a biztonsági szervek által szintén megfigyelés alatt tartott – személlyel, szót váltanak, egy-egy útszakaszon egymással tartanak, majd elválnak, s folytatja ki-ki a maga útját. Röviden: úgy tűnik, adott helyen és időben a nyomon követett személy gyakorolhatta a mozgásszabadságot. Sőt, szabadon (?) nézhette utcán, üzletben, vásárcsarnokban a körülötte lévőket, figyelhetett, saját lakásában éjjel leolthatta a villanyt, s ablakából kifelé nézhetett mindkét irányba, mi több – jegyzi meg a jelentés írója –: „szokása volt, hogy az utcán járva figyelmesen hátra-hátra nézzen, különösen az útkereszteződéseknél és a lakásához vezető Gyönygvirág utcában.” (133.) Esetenként a megfigyelő azt is fontosnak tartja feljegyezni, hogy a célszemély „tehéntúrót vett és a csomagot betette egy fehér műanyag szatyorba” (128.), vagy – egy későbbi, 1988 áprilisi nyomon követés során – a brassói vasútállomáson „leült a padra, és megevett egy szendvicset” (170.), aztán egy évvel később megállapítást nyer egy másik nyomon követési jelentésben, hogy: „magatartása normális volt.” (214.) Az meg éppenséggel az állambiztonsági szervek égbekiáltó kétszínűségére vet fényt, hogy a nyomon követés akkor is zajlik részükről, amikor a megfigyelt személy napi 12–14 órát kénytelen a rettegett hivatal kihallgatószobáiban tölteni. (vö. 86. dokumentum)

Nyilván, a megfigyelt helyzete minden szempontból nagyon súlyos volt. Egy közismert hasonlattal élve: követték, mint madarat árnyéka; tulajdonképpen szoktatták a félelemhez. Hiszen ekkorra már a közölt dokumentumokban úgy emlegetik Cs. Gyimesi Évát, mint aki az „aktív tiltakozók közé tartozik” (137.), s több éve folytat „nacionalista-irredenta” tevékenységet, „hősnőnek és a közvetlen környezetébe tartozók szellemi mentorának tartva magát.” (uo.) E minősítésekből világossá válik, hogy aki szabadon mozoghatott utcákon, tereken, üzletekben, azt bármikor előállíthatták az ellene felhozott vádak alapján, s megfoszthatták szabadságától. Holott Cs. Gyimesi Éva egyszerűen csak tudatosította magában és közvetlen környezetében – amit egy lakáslehallgatási jegyzőkönyvben is rögzítettek a szervek –, hogy „kiutat kell találnunk a félelemből, mert az emberek demoralizálódnak, és a félelemmel magunkat is megalázzuk. Tennünk kell ez ellen a félelem ellen, mindenkinek ki kell irtania magából a félelmet.” (144.)

Ezzel a személyes vallomással mintegy összhangban van a szervek által adott írásbeli jellemzés, mondhatni portrét készítenek a megfigyeltről: „Akcióiban Cseke Éva kiváltképpen fanatikus és kitartó. Ismeretségi körében (…) nemegyszer kifejtette nacionalista nézeteit, rámutatva arra, hogy nem riad vissza semmilyen erőfeszítéstől, és minden fizikai és szellemi képességét alárendeli a magyar ügyért való küzdelemnek. Hangsúlyozta, hogy mind az ő, mind pedig minden magyar értelmiségi feladata az, hogy minden erejét a nemzeti kultúra és a nemzettudat megtartására fordítsa. Egyébként számtalanszor kifejtette, hogy a magyaroknak az országban kell maradniuk, és harcolniuk kell jogaikért, ugyanakkor pedig elítélte azokat, akik így vagy úgy, idegenbe távoztak.” (161–162.) A Levél egy erdélyi menekülthöz című, Magyarországon megjelent írást (55. dokumentum) kommentálva egy másik jelentés kiemeli, hogy a megfigyelt „nem fél a következményektől, mert a magyar értelmieségiek szerepe a harc, az, hogy magára vonva a hatóságok üldöztetését, kiálljon jogaiért, és nem az, hogy siránkozzon és panaszkodjon a magyar nemzet előtt.” (176.)

Azzal, hogy a megfigyelt személy a harc folytatása közepette, illetve érdekében legyőzte önmagában a félelmet, megfigyelőivel szemben erkölcsileg győztesnek tudhatta magát. Ugyanakkor konstatálta egy 1989 nyarán készült, kézzel írott feljegyzésben, hogy ellenzéki szerepéből adódó akciói sikertelenek voltak, s szólt a kételyről is, amely önmagával szemben merült fel azokban a kritikus időkben. (vö. 222., a 83. dokumentumban!) A Drágáim, köszönöm a bátorítást kezdetű, egy házkutatáskor előkerült és a szervek által leltárba vett „cédula” a dosszié legdrámaibb hangvételű szövege, egyfajta búcsúlevél, amelyben a sok éven keresztül zaklatott és megalázott egyén személyes sorsával vet számot, s amelyben aggodalom és remény egyaránt helyet kap.

A megfigyelt személy tudományos-irodalmi munkásságát is számon tartják, tudomásuk van – házkutatás nyomán „informálódtak”! – a Gyöngy és homok című tanulmány elkészültéről (1985), egy másik közléséről anyaországi folyóiratban, s a Szilágyi Domokos-monografikus tanulmány megrendeléséről a Kriterion Könyvkiadó részéről (lásd 34., 44. dokumentum!), ugyanakkor döntő beleszólásuk van az egyetem legfelsőbb vezetésének befolyásolásában, a Cs. Gyimesi Éva ellen hozott megfélemlítő, adminisztratív intézkedések tekintetében.

Különben maga az időszak, amelyre kiterjed e megfigyelési dosszié, úgymond telített, átfogja a romániai kemény diktatúra idejét, amikor is elszigetelt, de számottevő tiltakozó akciókba kezdtek a közélet és a szellemi szféra egyes képviselői, illetve kisebb csoportjai (Király Károly, illetve az Ellenpontok szerkesztői, a Limes-kör tagjai, a Kiáltó Szó köré szerveződők), amikor a terror dacára egyesek legyőzték félelmüket, s az igazság kimondását nyilvánosan vállalták. Maga Cs. Gyimesi Éva is, aki 1988-ban magyar anyanyelve melletti elkötelezettségét, illetve az ahhoz való jogát már nem a másfél évtizeddel korábbi, áthallásos formában, hanem közvetlen módon s nyilvánosan fejezi ki, egy nyilatkozatában (65. dokumentum) kijelentvén: „Alkotmány biztosította jogom a nyelvészet tudományát elsősorban anyanyelvemen szolgálni, és ez egyike ama érveknek, amelyek alátámasztják döntésemet, hogy szülőföldemen maradok (…).” (199.)

Cs. Gyimesi Éva esetében a radikális fordulat 1983-ban zajlott le – amint az 1990-es évek elején beszélt erről, és e kötet bevezető tanulmányában is kitér rá –, s ettől kezdve egy határozott ellenzéki szerepet töltött be. Ez a szerepvállalás kiváltképp a zsarnokság utolsó két évében lelt számottevő visszhangra Románia határain túl is (például a Szabad Európa Rádió, a Kossuth Rádió stb. révén).

Az állambiztonsági gépezetnek a működését, illetve a diktatúrának az egyes ember mindennapjaiban való jelenlétét szemléltetik a kötetben közölt állambiztonsági dokumentumok, s beilleszthetők azon történelmi források közé, amelyek a kommunizmus utolsó tíz-tizenöt évének társadalmi és nemzetiségi elnyomását, valamint az ellenállás különböző, egyéni és kollektív formáit tükrözik Romániában. A tudományt szolgálja ilyen tekintetben a Szem a láncban, de egyúttal erdélyi-romániai társadalmunk erkölcsi-szellemi megújulásához is hozzájárulhat, ahhoz a történelmi tisztánlátáshoz, amely esetleg megóvhat az új demokráciák és a globalizmus nem kevésbé súlyos provokációitól, mint amilyenek elé a letűnt totalitárius rendszerek állították az egyént és a közösségeket az utóbbi ötven-hatvan évben.

_______________
*Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Kolozsvár, Komp-Press Kiadó, 2009

(Forrás: Székelyföld, 2010/9.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ