Jöjj el, Fortinbras,
lépd át a határt
a kultúra, erős szárnyas lován,
és gyógyítsd meg a beteg Dániát.
S ha fintorognak a lovasaid,
mert – mint tudjuk – a szép Dánia bűzlik,
ne engedd meg, hogy maszkot vegyenek fel.
S ha azzal érvelnek, hogy mások is
az útszélen mind maszkot hordanak,
mondd el, hogy éppen ezért jöttetek,
hogy végre levehessék, mert amerre
haladtok, kitisztul a levegő.

S ha mutogatnak olyanokra is, akik
már vagy még maszkot nem viselnek,
hát mondd el, hogy azért, mert betegek,
s a bűzt mit áraszt Dánia, nem érzik.
S mondd el azt is, hogy azért jöttetek,
hogy orrukig érjen a rothadás,
s érzékeiket végre visszanyerjék.

S ha furcsán, idegenül figyelik,
ahogy léptettek a kultúra szárnyas,
de nem fakó, s nem egyszínű lován,
ne álljatok meg. Bár köröttetek csend.
Trappoljatok bele a hallgatásba,
ahogy néma kunyhóik küszöbén
nézik, milyen rettenthetetlenül,
de nem rettentve senkit, énekeltek.
Keressétek meg a színházakat.
Bűnhődjön Don Giovannii újra meg.
A szenteskedő, kövér-Tartuffe-ök
vesztén harsanjon fel a nevetés.

S hagyd, hogy az ezerszer is felmosott
színpad steril, üres deszkáira
folyjon Hamlet nem tesztelt, drága vére.