Néhány évvel ezelőtt láttam egy werkfilmet, amelyben valami fiatalemberek azt mesélték, a filmben rohanniuk kellett Robert de Niróval, és ők mind leizzadtak, a hetvenen túli férfiú pedig nem. Amikor ezen hüledeztek, de Niro azt mondta, ”gyakorlat kérdése az egész”. Aztán az egyik ébredő amerikai a valamikori Noodles merev mosolyát is leutánozta, hadd lássák, hogy ő is színész.
A film címét nem jegyeztem meg, szombaton azonban rájöttem, hogy éppen azt nézem Noémivel. A kezdő valóságos jutalomjáték De Nirónak is, Anne Hathawaynek is. Különben is jó film, szép történet a polgári mindennapokról. De Niro tökéletesen betalál az öreg szaki alakjába, aki gyakornoknak jelentkezik, felpattan, ha a főnökasszonya közeledik, és nem szégyelli, hogy művelt és elegáns, mint ahogy azt sem, hogy negyvenkét évig boldog házasságban élt. Azt hiszem, üdítő kivétel manapság olyan embert látni a képernyőn, aki nem szorong és nem szégyenkezik, és közben mégsem arrogáns, bűnöző vagy mesterkélt.
Anne Hathaway szemében mindig is ott motozott egy olyan fájdalom, amely sokkal többé tette egy “szép nőnél”. Most, amikor a férje utánarohant a céghez, hogy elnézést kérjen a hűtlenkedéséért, volt egy annyira finom védekező mozdulata, amely mindent elmondott egy megcsalt asszony fájdalmáról: a két karját rémülten a melléhez szorította, és csak akkor engedte le, amikor kiderült, Matt továbbra is vele szeretne élni. “Itt elhallgatott egy pillanatra a feleségem, és ahogy ott állt, egy kicsit felhúzott vállal, összefont karokkal, magányosan, riadtan, sápadtan, elkenődött szájfestékkel, hirtelen, vagy mondjuk óhatatlanul, az a féltő gondolatom támadt, hogy talán fázik.” – idézem egy regényből, mert pontosan ez az érzésem támadt nekem is, amikor Jules megtette a mozdulatát.
Szóval jó film ez. Vasárnap megnéztem újra. Ezúttal is véletlenül; de hát tudjuk, hogy nincsenek véletlenek.

Forrás : szerző FB-oldala