„Vajon lehet-e gyógyítani azokat, akik már nem tudnak szeretni?” – kérdezte a végzős osztálytól Tamás úr, aki május közepén ezeridegenként lépett be az utcáról a terembe. Elfogadható választ Tamás úr nem kapott ugyan, de szeget ütnie sikerült a serdülő fejekbe. És micsoda szeget. Mint akiknek átállították az antennáját sárgáról szénaillatra. Egytől egyig hátat fordítottak a mateknak, a latinnak és az igeragozásnak. A huszonnyolc fős osztály egységének ez lett utolsó látványos megnyilvánulása. Ami azután következett, olyannyira lehangoló volt, mint egy vadonatúj ház összeomlása. Ki-ki az osztály törmelékdarabjaként tanácstalanul, a Tamás úr ütötte szeggel a fejében vágott neki a válaszkeresésnek.
Valami azt súgja nekem, hogy Tamás úr kérdésére előbb-utóbb válasz érkezik. Ha az orvoslás nyitját nem is, de a megelőzéshez szükséges szérummal belátható időn belül kirukkol valamelyikük. Mondom, valami azt súgja nekem, hogy kirukkol, s hogy én is megérem még azt a pillanatot. Megérem, még mielőtt rám süthetnék, hogy „fatuskó”.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport, 2003, Nagyvárad