Constantin Noica: Filozófiai napló (39)
Fájdalmas, hogy a román ember nem értette meg jobban az egyedüllétet. Volt része a kozmikus-, a pásztori- , de nem a termékeny, közösségi egyedülvalóságban, amelyben éppen úgy találkozol igazán az emberekkel, hogy el vagy szakadva tőlük. Valamennyi magányról szóló közmondásunk (legalábbis, amelyeket Zanne gyűjteménye tartalmaz), negatív kicsengésű. „Csak a bolond tölti egyedül az idejét, mivel hozzá nem közeledik senki.” Vajon nem éppen e miatt hiányzik belőlünk a metafizikai érzék?
*
Mentem a Cotroceni-i sugárúton, balfelől a végtelen kerítés (mint egy gyáré), jobbról a modern házak sora, úgy tűnt a holdfényben, hogy a világon bárhol előfordulhatnának. Lehetnék Berlinben, Moszkvában vagy Capetown-ban, akárhol. És hirtelen rám tört annak a félelme, hogy seholse vagyok.
*
A nemlét a létnél racionálisabb. Homogén, visszafordítható, közömbös. Éppen az, mint amit a ráció óhajt.
*
Szláv lélek a végtelenség dimenziója nélkül, vagyis a szláv lélek lényege nélkül, van úgy, hogy azt hiszem, ezzel rendelkezünk mi. Vallomást teszünk, amit nem kér tőlünk senki. Azon kapod magad, hogy olyan kegyetlen dolgokról számolsz be, hogy a másik mindegyre int, helyesel, hátha befejeznéd; ámde te, a kegyetlen, csak folytatod tovább. Mindent el akarsz mondani. Pontosan úgy, mint Dosztojevszkij nagyjeleneteiben.
Fordította: Bartha György
(Folytatjuk)