A mi kultúránk Dimitrie Cantemirral kezdődik. Az oroszoké a fiával, Antioh Cantemirral. Ám az oroszoknak megadatott az a sötét XIX. század, amelyben mindenük gyökerezik.

*
Mindenki arra tanít, különösen fiatal korodban, hogy az életben hogyan érvényesülj. De jóval jelentősebb erény, és mindenképpen hasznosabb az életsiker-technikáknál, hogy tudd, mit kell kezdeni a sikertelenségeiddel. Mert nemcsak, hogy nehéz mindig sikeresnek lenni, de terméketlen is. „Oklevelessé” lettél. A tékozló fiú testvére is – hálistennek – összegyűjtött egy pár diplomát.
Mivelhogy adottak számunkra a vereségek is, létezik (természetesen annak a kizárásával, hogy kimondottan azt keresse az ember) a vereség gyönyöre is, amelyet a fiatalemberek esetében kultiválni kell. Amiből bőven jutott osztályrész a tékozló fiúnak is. Csakhogy ő, természetesen, „eltékozolja” ezt is.

*

Valaki azon búslakodik, hogy támadásoknak van kitéve. És ő a támadást nem tudja elviselni. Annál rosszabb szegénynek. Pedig éppen a dicséretet nem kellene tudnia elviselnie. Ha valaki dicsér engem: pánikba esem. Mi lenne, ha megtudná, mennyi mindent nem tudok, mi minden nem vagyok! Ha elítélnek, megnyugszom: mégis csak több vagyok annál, mint amit rólam állít.

*
Egy ideje figyelemmel követem a román közélet díjazottjait. Nem lenne érdektelen, ha egy listát készítenénk: úgy, 1848-tól napjainkig kik nem kaptak semmiféle díjat? Lehet, valamilyen katalógus-előítélet folytán ennek az országnak, legalábbis régen, a merevség, az én-hipertrófia és bizonyos adag képmutatás imponált.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)