Kerekes Tamás in memoriam

„Kerekes külön bekezdést érdemel.

’74 májusát írtuk, Cegléden, a gimis ballagáson én mondtam a negyedikeseket búcsúztató beszédet a harmadikosok képviseletében. Szuper rövid, sötétkék, divatos kantáros szoknya volt rajtam és vastag talpú, magas sarkú cipő. A műsor végeztével, a lépcsőn odajött hozzám egy nálam valamivel alacsonyabb, s később kiderült pár hónappal fiatalabb srác és megkérdezte, járnék-e vele. Miért is ne? Éppen szabad voltam. Ő volt a „Nagy Kerekes”. Három hónapig tartott a szerelem. Furcsa fiú volt. Nyáron is pulóverben járt. A nevezetes kék pulóverében. Minden nap levelet írt nekem, 10-15 oldalast. Matekból és fizikából bukásra állt, de töri és irodalom tudása elképesztő volt. Rengeteget tanultam tőle, olvasottsága lenyűgözött. Egyszer, emlékszem, a Gubodi-kertben arról vitatkoztunk, hogy Gorkijtól az Anya irányregény-e vagy sem… Így voltunk mi a szerelemmel… Egyszer adott egy félbevágott dollárt, az egyik felét nekem adta, a másikat magánál tartotta. Akkor először láttam dollárt. Tamásnak (akit akkor még Sándornak hívtak) ötletért soha nem kellett a szomszédba mennie. Nem tudom, hova lett az a félbevágott dollár.
Nyáron az osztállyal Bulgáriában nyaraltunk, ahol megismerkedtem egy bolgár fiúval, ezt elmeséltem itthon Tamásnak. Párszor eljártunk táncolni a Kukeribe, de utána, mi bulizós barátnők szobafogságot kaptunk Bukta bácsitól, az osztályfőnökünktől. Ahogy Kerekes megtudta a bolgár kalandot, azonnal szakított velem. Megcsaltál – mondta és rögtön fájdalmasan véget vetett a kapcsolatunknak. Az ajándék bolgár babát fejre állította egy whiskys pohárba… én pedig három napig feketében jártam.
Pár nappal később a szomszéd néni zavartan állított be hozzánk. Kerekes egy szekérderék vörös rózsát hagyott nála hajnalban a részemre, amit biciklijére pakolva hozott Pilisre. Annyit, amennyit össze tudott lopkodni parkokból, kertekből, innen-onnan.
Mindezt később a Rájdersz Dögleszt három sorában írta meg olyan tömören, ahogyan ő szokta.
Szakításunk után másfél évvel váratlanul meglátogatott. Dolgoztam, anyukám mondta, hogy órákat várt rám, aztán megelégelte. Az íróasztalomon hagyott 3 szem mogyorót és egy cetlin az alábbi verset: „Hogy ez hány, majdnem négy…hogy ne hányj, ilyet égy…”
Egymásra se néztünk 35 évig, mindenki élte az életét, amikor Tamás váratlanul megkért egy szívességre. Menjek el Pesten furcsa nagybátyjához, Gábor bácsihoz, mert meghalt Judit néni, a felesége. A kérés és a válasz is rá teljesen természetes volt. Mintha tegnap láttuk volna utoljára egymást…”

(Folytatjuk)

1. Baráz Miklós:
   2020. szeptember 28. 10:38

   Nagyon jó írás!
   Igaz történet.
   BM

2. Kósa Miklós:
   2020. szeptember 28. 18:24

   Süni egy évvel volt fiatalabb nálam. 20 éves korom körül jöttünk haza Pestről késő este. Eszembe jutott. Már régen láttam.Mondtam, hogy nézzünk el feléjük. Sötét, kihalt kisváros, kis utcájának az elején laktak. Minden ablak sötét – kivéve az övét. Odaosontunk és benéztünk. Ült az ablaknál álló asztalánál és elmélyülten olvasott és dohányzott. Jókora könyvhalom, cigis dobozok.Frissen mosott haj, és (ha jól emlékszem) frissen mosott, ropogósra száradt fehér ing. Az esztétikum sajátosságának vaskos kötetét fejtegette elmélyülten. Ez neki mintha egy ünnep lett volna. Megkocogtattam az ablakot. Kibámult és amikor meghallotta a hangom megörült. Késő volt már, nem mentünk el sehová, be se mehettünk, mert a szülei aludtak. Kijött a kis tacskó kíséretében és jót beszélgettünk mindenféle világmegváltó dolgokról miközben hevesen dohányoztunk. Nem tudtuk, hogy a létfejtés mennyi veszélyt rejt magában.