Sorkatona koromban, egyik este takarodó után, félálomban sírdogálás ütötte meg a fülemet. Felültem. A második üteg káplárja térdepelt az ágyamnál, könnyek között bocsánatért esdekelt, és drága jó apámnak nevezett. „Megbocsátok” – mondtam neki, s megveregettem a vállát gyengéden. „Ha akarod, mellém bújhatsz, amíg elmúlik” – toldottam meg, s a nyúlánk rögvest élt is ajánlatommal. Nem sok szó esett már azután közöttünk. Kérte, s én megvakartam a hátát. Hamar belealudtunk.
Közben öregedtem, legalább húsz esztendőt. Ülök az idegen város tópartján. Szomjas vagyok. Árnyékban is hőség van. Hajításnyira fiúcska áll, horgászik. Egyszer csak felállok, odamegyek hozzá és úgy köszönök neki, hogy „kezét csókolom, nagytata”. „Szervusz, Peti, de most hallgassál” – jön a suttogó válasz a víz felől. Hallgatok hát, és bámulom én is a parafadugót.
Közben emlékezetemben bóklászok, mert a dugónézés nem köti le figyelmem.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport. 2013. Nagyvárad.