Iphigéniát olvasva hirtelen megvilágosodik előttem, miért nem szeretem Racine-t: moralista is, és – a szó negatív értelmében – humanista is ugyanakkor, egyszóval: pedagógus. Ezek az emberek azon vannak, hogy mindenből, amúgy közvetlenül és indiszkrét módon leckét csináljanak. Ha ez Racine esetében ne lenne világos már a legelején, az Előszavakból világossá válik.
Racine előszavai…Mennyi bennük a költőietlenség! A legtöbbször egy vitázó ügyvéd eszmefuttatásai: minden szépséget kiforgató kritikus művei. Nem kell feláldozni Iphigéniát. „Quelle apparrence que jeusse souillée la scène par le meurtre horrible d’une personne aussi vertueuse et aussi aimable qu’il fallait (!) représenter Iphigénie.”
És mégis, az esztétikai logika azt követeli, hogy Iphigénia meghaljon. Kiprovokálhatom valaki részéről, aki érzékeli mindazt, ami itt sorsszerűség, hogy megbéküljön esztétikailag azzal a megoldással, amelyik – csodálatos módon – megmenti Iphigéniát. Ám a moralista, a pedagógiai logika egyebet követel. Iphigénia erkölcsös, tehát meg kell menekülnie a haláltól. Ha egyébként történik, mit fog mondani a néző? Nem lenne jogos a felháborodása? És ekkor „J’ai été très heureux de trouver dans les anciens cette autre Iphigénie”. Igaz, elmosódott alak, de a humanista Racine számára mégis elég ahhoz, hogy, miután kissé lejáratta, idejében elfoglalja a másik, a jó és erkölcsös Iphigénia helyét, azét, akinek kitűnő pedagógiai példásságáért szüksége van az Achillesszel kötött házasság adta boldogságra.

*

V. kéziratát olvasom az egyedüli, valóban nagy emberről, akit itt nekünk ismernünk megadatott (50 év múlva fog megjelenni, adja tudtomra a szerző. De ritka élvezet 50 évvel előbb olvasni egy könyvet egy emberről, az emberről!)
Tisztán kirajzolódik előttem még egyszer, hogy a nagy embert lehetetlen utánozni. Az egész humanizmus erről ábrándozik: prototípusokat adni, amelyek – így, vagy úgy – utánozhatók lesznek. Felsőfokú abszurditása a pedagógiának! Mert még egy szent életében sincs semmi „példamutató”, semmi utánozható. Hogyha nem saját magát valósítja meg, minden élet kudarc, elodázás.

*

Egy német gondolkodó megjegyezte, hogy világunkban, amely balra tolódik, minden az elégtételre alapoz, még a kultúra is. Így tehát, az elégtételre alapozó kultúra netovábbja éppen a párizsi divat, vagy egyszerűen: Párizs.
Való igaz, egy jó francia könyvet olvasni: elégtétel. Minden jó német könyv: erőfeszítés. Az én német gondolkodóm a saját kultúráját hősinek nevezi. Nem szeretem ezt a kifejezést bármilyen vonatkozásban használni. De azt is érzékelem, hogy a kultúra sem lehet egyszerűen elégtétel. Legfönnebb élvezet, ami egészen más.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)