ELIGAZÍTÓ

Gárdonyi titkosírásos feljegyzéseinek olvasásához

1

Szegényebbek lettünk megint egy legendával – és gazdagabbak az író kései pályaszakaszát jellemző, egyre meglepőbb ismeretekkel, amiket titkosírásos feljegyzések rejtegettek. S amikor Gilicze Gábor és Gyürk Ottó együttesen megfejtették Gárdonyi titkosírását, 1969-ben, fény derült a rejtelmes-ködös magaslat meghódításának értelmére, azaz: a naplószerű művek immáron megmásíthatatlan és félremagyarázhatatlan tartalmára is.

Ezekből a feljegyzésekből egyértelműen kitetszik, hogy Gárdonyi a tízes években olyan nagymérvű „átállás”-ra készült, amelyről nem kívánt addig a nyilvánosság előtt vallani, amíg meg nem győződik új elképzeléseinek igazáról: módosított eszközeinek értékességéről. Kár lenne tehát csak múló hóbortként fölfogni az önmagát figyelő, fegyelmező vagy az irodalom egészének mozgását analizáló s bíráló stúdiumait.

Ha alkalmasint némi ravaszság, tréfa szorult is eljárásába, titkosírása voltaképp kézenfekvő eredetre, racionális megoldásra vall. A rajzkészsége és a játékszenvedélye is buzdította, erre vallanak – többek közt – a helykitöltő díszítő elemek, rögtönzött képek, „emeletes” illesztések és egyéb „gubancolások”. Valóban így rögzítette sok tervét, ötletét, meglátását, művázlatát – mert így kényelmesebb, szórakoztatóbb volt számára.

S történt mindez az egész íróságát mérlegre tevő igyekezete idején, 1906-tól a haláláig. A modernség változó körülményeihez igazított, alapos-csendes önújítási folyamat volt ez, amit – az író fejével gondolkozva – ostobaság lett volna előre kifecsegni, amikor még csak sejthette, de nem tudhatta pontosan, hova vezet s mit eredményez majd a gyakran önmagának ellentmondó kísérlet.

Aki élete nem egy fájó kérdését titokként kezelte, többnyire csak magának merte megvallani a vélt erényeit, hibáit, döbbenetes felismeréseit és „mulasztó” tévedéseit. Mint ahogy Midas király suttogta ki titkait a nádasnak. Azzal a kíméletlen őszinteséggel, ahogy ember csak önmagával, illetve a naplójával beszélgethet. („Egyszerre látom minden munkámnak az értékét és értéktelenségét, mint valami próbakövön” – vonja le 1916. február 26-i okfejtéséből a következtetést. „1916. március 30. Ma eszméltem rá, hogy több realizmussal kell írnom.” „1916. szeptember 17. Ma gondoltam rá, hogy mily kevés karaktert állítok elő, s az élet sok miliője iránt vak vagyok…” „1917. október 1. Bár rég fel van írva nálam, hogy a karakter túlzandó, teljes súlyában csak ma, Dickens életrajzát olvasva értettem meg. A mai nap forduló a pályámon. Lehetetlen, hogy rossz dolgokat írjak többé.” „1921. április 3. Találtam, hogy a testi jellemzésben, ha rövid, olyan egy-jegyet kell írnom, amely lelki is… És szinte elirtózva eszméltem rá, mennyire művészietlenek negyven évi munkálkodásom remekei. Nem vigasztal, hogy a többi író is ilyen, de ha van még tíz évem, talán pótolhatom…”)

Hogy ezen kívül mi szüksége lehetett még a magányos élveboncolásra, fölösleges kutatnunk. Lehet, hogy az illeme, a szemérme, a még élő kortársak akaratlan megbántásának a gondolata is feszélyezte, számunkra azonban mindezeknél fontosabbak – mert többet mondanak – maguk a szövegek, melyekből az író szuverén világa, nemes erkölcsisége, sanyarú életmódja, filozofáló hajlama, nyelvésztehetsége egyaránt kitűnik. A szűzdohányát dugdosó, pénztől-adósságtól irtózó, papucsos hétköznapisága csakúgy, mint elbeszélő művészetének frissítését célzó s a lanyhulás, rutin, önismétlés ellenszereit kereső reformeri igyekezete és állandó készenléte, mely már-már élet- és pályafordulatot ígér.

Sürgeti az idő: hogy a hátralevő éveit jobban kihasználja. Rég túljutott élete delén, s emlékezteti viszontagságos múltja, „pihenéstelen igavonása” is, jóllehet most érkezett el odáig, hogy nincsenek megélhetési gondjai, s végre saját magával, elhanyagolt egészségével törődhet és – nem utolsó sorban – „magának írhat”, régóta dédelgetett elképzelése szerint: többé már nem a pénzért és a „semmi hírnévért”. Eltökéli: ha alkudnának újabb műveire, nem enged, inkább „a fióknak” fog dolgozni. A tényekkel való merészebb szembenézésre sarkallja tehát fokozott önszigora – az egyre sűrűbben jelentkező betegségekkel együtt. („Több van már mögötted, mint előtted…” „Csak a legeslegjobb témáidat írd meg.”)

Önismerete különben mindegyik művének lendítőkereke, s ne botránkozzunk meg esetleges hiúságán vagy eltúlzott sérelmein sem. Morfiumcseppeknek nevezett (s ezzel tökéletesen meghatározott) aforizmái részben önfricskák, melyek szellemesen oldják – humorban pácolják – illanó keserűségét, s kevéssel beérő, „borúra derű” vigasztalódását hozzák. Élete árán kiharcolt nyugalom-vágyát, panteisztikus megnyugvását, amiket az öregedés tapasztalatai színeznek át. S ne feledjük el: ha játszik is néha a szavakkal, lelke mélyén idegenkedik minden önáltató mámortól. Az értelem „tiszta világosságáért” száll síkra, amikor az értelmiség számára szeretne „megnyugtató” hitvallást adni – Goethe nagyszerű példáján felbuzdulva. A „forradalomba rohanó” korszak meg-megtörő lendületéből s meg-megalkuvó szelleméből ő az egyetemes lét és az emberi természet megismerésének szenvedélyét őrzi. A morális hanyatlással az akarat szabadságát állítja szembe: a félelmet legyűrő ember az ideálja.

A „személyi szabadság”, lelki függetlenség, belső tökéletesedés, bensőséges töltekezés olykor furcsa, ellentmondásos, ám az emberség átmentését szolgáló eszméi vezérlik. A háborús körülményeket egy-egy mondata találóbban jellemzi, mint a haditudósítók „rugalmas” kommentárjai. A szenvedések vámszedőit, haszonélvezőit, a feketézőket ugyanígy, s a háború lélekromboló hatását az „utca hangjának”, egy hadislágernek a puszta lejegyzése is frappánsabban leleplezi. Szűkszavúan, de döbbenetes színekkel festi az örökké piszkos, éhes katonákat, akik igáslovak módjára „vonnak fel mindennap egy-egy kocsi vizet vagy fát a várba”. (Egyébként a titkosírásos Napló feltűnő töredékességének egyik oka az, hogy volt egy másik, mindenképp tartalmasabb, fontosabb diáriuma is, melyet folyóírással vezetett s Gárdonyi József életrajza őrzött meg sokszor idézett részleteiben.)

És igazi pőreségében áll előttünk ő, aki „soha semmiféle parádénak előficánkolója nem volt”, aki nem óvatosságból, hanem demokrata önérzete alapján utasította el a kormányzói meghívást 1922-ben, s ha még valamilyen hivatali állást vállalt volna, mint aminőt az aradiak ajánlottak fel neki a háború alatt, csak a „magyar Athén, magyar Weimar” szervezését és „kötelező szolgálatát” vállalta volna újra. Nyilvánvalóan nem rajta, hanem másokon múlott, hogy erre nem került sor.

Z. Szalay Sándor utószavának teljes szövege a Titkosnapló MEK-en található dokumentumában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ