– Látom, minden nap kiülnek ide…
– Amikor jó idő van.
– Etetik a galambokat…
– Azok már el vannak hízva.
– El, mint a miniszterek.
– Magának nincsenek barátai ?
– Vannak, de azokat már meguntam.
– Unalmas barátai vannak ?
– Nem mondhatom, de mi már mindent megbeszéltünk.
– Az imént politizált, a minisztereket említette, mi nem szoktunk politizálni.
– Csak futólag említettem. Bevesznek ide, maguk közé?
– Kooptáljuk, ha nem politizál, kooptáljuk…
– Ezt miért mondja kétszer ?
– Hogy érthetőbb legyen.
– Soha nem értettem, akárhányszor mondták.
– Biztosan azért, mert magát soha nem is kooptálták.
– Lehet, de ott kellett lennem mindig, ahová hívtak.
– S miért szokták magát hívni ?
– Valamit örökké el akartak mondani.
– Szóval, akkor most nem politizál…
– Inkább nézem a galambokat.
– Mit lehet a galambokon nézni ?
-Azt, hogy magának igaza van. Csakugyan el vannak hízva. És mégis eszik meg egymást. Az a legvastagabb a vékonyabbnak még a szájából is kiveszi a falatot. Az emberekkel is csak így van. Akinek sok van, annak még több kell.
– Maga mindenütt a hibát szokta keresni ?
– Nem mindenütt, csak ahol van.
– Most például hol van hiba ?
– Amerre nézünk. A piacon drágul a zöldség.
– És ha itt néz szét, a téren, itt mi drágul ?
– A hazafiság. Úgy drágul, mint a piacon a zöldség.
– Ezt hogy érti ?
– Ezt én se értem, csak látom, s hallom a rádióból.
– Mi az, amit lát és mi az, amit hall a rádióból ?
– Látom a nagy hazafiak képét a házak falán. És hallom, milyen drágán szegődtek el hazafiaknak. Van, aki többet keres, mint mi négyen.
– Azok politikusok és nagy dolgokkal foglalkoznak, nem a galambokat nézik.
– Istennél nincs nagyobb. Őt is odahagyta némelyik, mert a politika jövedelmezőbb.
– Honnan tudja, Isten mekkora, s a politika mekkora ?
– Az egyik barátom százszor elmondta, milyen nagy Isten, benne van a könyvben, ő még féli is a fönnvalót, pedig tőle félni nem kell. Mert ő végtelenül jó, ez is benne van a könyvben. Ezen nem lehet eligazodni. Maguk, ha értik…
– Hívő ember a maga barátja ?
– Azt nem tudom, de sokat olvas. Régebben az empiripicitizmust olvasta. Kérdeztem is tőle, hogy mi az, azt felelte, az a régi rendszer kátéja. Aki kátét olvas, az csakis hívő lehet…
– Kérdezhetek én is valamit ?
– Bármit kérdezhet, csak ne legyen benne politika. Bármit.
– Mennyi a maga nyugdíja ?
– Ez politika. Mert akik figyelembe vették a mozgalomban letöltött időt, s a felelősséget, amivel a széles népi tömegek, nem, ez nem jó kérdés.
– Gyermek van-e ?
– Az van. Gyermek, az van. De ne kérdezze, hol él most a gyermekem, mert az is politika. Ma már nem bűn a disszidálás, de a lelkünk mélyén mégiscsak bűn. Ezt ne kérdezze.
– Szokott-e horgászni ? Vagy vadászni régebb, a nyugdíj előtt ?
-Ó, azok a gyönyörű vadászatok ! Laposnya ! Ez aztán csakugyan politika. Ezt ne is folytassuk. Kérdezzen valami mást…
–Miért hallgatott úgy el ? És most hová megy ? Jön-e még ide hozzánk, hiszen magát kooptáltuk. Jön-e még közénk, hogy nézzük a galambokat, és beszélgessünk?
– Lehet, hogy eljövök még. De kizárólag a galambokért. Ha nem kell megoldani semmit. Megszervezni, megbeszélni vagy föllendíteni valamilyen ügyet.
Minden fontos dolog, mint például : szerelem, háború, béke, politika és hasonló egyéb apróság is csak olyan, mint a pattanás. Magától múlik el. Ha nem, akkor vékonyan bekenjük közömbösséggel. Ha attól sem múlik el, akkor gyógyíthatatlan. Azzal pedig nincs mit kezdeni. Ma vagyunk, holnap nem vagyunk…