Vendégünk volt Székedi Ferenc, MÚRE-Életműdíjas publicista

1. 1971-től vagy az újságírói pályán, nyugalomba vonulásoddal nem szűnt meg kötődésed a sajtóhoz. Az eltelt idő sokrétű tapasztalattal gazdagított. A megéltek és az elértek alapján megérte a zsurnalizmust választani életcélul? Most, hogy a MÚRE-életműdíjjal tüntetett ki, mi a benyomásod: jó lóra tettél? Van-e jövője az újságírásnak napjainkban? S ha igen, miben áll az?


Életcélul választani? Amikor 1971 február elsején Csíkszeredában megnyitottam a Hargita szerkesztőségének ajtaját, eszem ágában sem jutott, hogy valamikor újságíró leszek. Ismerősök révén kértek meg, hogy fordítsák le románról magyarra egy szöveget, amivel nem tudtak megbirkózni. Jómagam pedig, aki csíkszeredai középiskolásként hasonlóképpen nem nagyon tudtam románul, a bukaresti egyetemi évek alatt magamra szedtem valamit. Azután még egyszer-kétszer benéztem, hozzám hasonló korú fiatalok és középkorú férfiak végeztek ott valamiféle férfiatlan munkát, pötyögve nagydarab írógépeken, majd mindenkinek a szájából lógott ki a cigaretta, és az egyik nap a mindenkivel roppant udvarias Kolozsi Márton főszerkesztő helyettes megkért, legyek tisztafej, mert az egész szerkesztőség terepen van. Nem tudtam, mi az, nem tudtam, hogy ez voltaképpen nem jelent mást, mint megjelenés előtt utolsóként elolvasni az újságot. Hát, olvasni azt tudtam, egész életemben rengeteget olvastam, nem jelentett gondot. Írni azonban sem verset, sem prózát, sem a fióknak, sem a nyilvánosságnak, soha semmit. De mivel a Hargitánál szerkesztőhiányban szenvedtek, néhány nap múlva megkérdezték, nincs-e kedvem ott maradni. Bartunek István volt az, aki megmutatta, hogyan bütyköljem a híreket, majd néhány nap múlva már könyvrecenziókat írtam és ezzel szereztem igazán nevet. Döntésemben egyértelműen az is közrejátszott, hogy már évek óta özvegy édesanyámmal lehetek. Azután meg, szinte észrevétlenül, megfertőzött a sajtóvírus. Mert volt abban valami hihetetlen izgalom, hogy amit ma leírsz, azt holnap több tízezren olvashatják, a napilapgyártásban pedig az idő úgy kezd pörögni, hogy észre sem veszed teltét-múltát. Hogy jó lóra tettem-e? Ötven év távlatából visszatekintve, azt hiszem, semmiképpen nem tudatosan, hanem ösztönönösen, véletlenszerűen: igen. Sem a mérnökösködés, sem a matematikusság, amelyeket valamikor kinéztem magamnak, nem tette volna lehetővé, hogy az egész országban rengeteg embert megismerjek, hogy majd minden társadalmi csoport életét átláthassam, hogy majd minden hivatalba és intézménybe bekopogtathassak. És megtanuljam, hogy amiért írásaimmal én vagyok a nyilvánosság közszereplője, ne tartsam magam csalhatatlannak, hanem ismerjem meg a vélemények sokszínűségét, következésképpen tartsam tiszteletben nem csak a velem egy nyelvet beszélőt, hanem bárkit, akit nem vezényel rosszindulat, a mások megtaposása. Hogy megtanuljak a felszín alá nézni és rokonszenvezzek sok-sok átlagemberi élethelyzettel. Persze, manapság ezt úgy nevezik, hogy kapcsolati háló, tudatosan szövik, tanulmányozzák, keresik a csomópontjait és fel is használják. Számomra mindez azonban belülről, érdeklődésemből, megismerésvágyamból fakadt ,és talán ezért is lett maradandóbb. Az életműdíj alkalmával több mint ezren köszöntöttek, írtak a világhálón és nem voltam rest, átnéztem a névsort. Több mint kétharmadukat közvetlenül ismertem-ismerem, életkortól, szakmától függetlenül és azt hiszem, hogy egyetlen más életpálya sem tette volna ezt számomra lehetővé.
Hogy van-e jövője az újságírásnak napjainkban? Az újságírást hadd nevezzem általában médiamunkának, és akkor azt mondom, hogy föltétlenül igen. Még akkor is, ha manapság bárki tartalomgyártó lehet, szövegben, hangban, képben egyaránt. És úgy érzi, hogy húsz-harminc-negyven komment nyomán ő már egyéniség. Mindez azonban látszat. Az amatőr tartalomgyártás és a szakmailag megalapozott média-kommunikáció között ugyanis legalább akkora a különbség, mintha elfogadnád, hogy bármiféle baj esetén egy javasasszony ugyanúgy képes megvizsgálni, mint a szervezeted egész működését ismerő orvosprofesszor, a legújabb műszaki felszereltséggel. Aki valóban szakmának tekinti a médiát, annak minden szó, minden kép, minden tartalmi elhelyezés, minden címadás és a kommunikációval kapcsolatos minden apró részlet számít, hiszen képes felbecsülni mindezek hatását az olvasóra, nézőre, hallgatóra. A világhálós hírportálok megjelenésével a print alapú újságok példányszámai gyorsan csökkentek. De az elmúlt két évtized azt bizonyítja, hogy ha a gyors hírközlésben nem is tudnak versenyezni, de tartalmasabb olvasmánykínálat, a különböző mellékletek kiadása egyelőre tartani tudja őket a felszínen. A helyi lapokban pedig léteznek olyan kisebb közösségekhez, családokhoz, egyénekhez kötődő információk, amelyeket az emberek máshol nem találnak meg.


2. A rendszerváltozással igen sokan azt reméltük, hogy szabaddá, akadálytalanná válik előttünk a pálya, azt és úgy írhatunk majd meg, ahogyan a lelkiismeretünk diktálja. Hogy a korábbi hazugságainkat valamiképpen ledolgozhassuk. Az évtizedek teltével azonban, úgy látom, csalódnunk kellett. Neked voltak-e illúzióid e téren?


Voltak. A rendszerváltás után néhány nappal írtam egy rövid vezércikket és abban arra figyelmeztettem, hogy nekünk az olyannyira elkoptatott szavak – népszolgálat, demokrácia, fejlődés, olvasói vélemény, testvériség stb. – igazi értelmét kell megtalálnunk. Hogy egyetlen szó se maradjon álságos, hanem ott álljon mögöttük az általunk igaznak vélt tartalom. Ha véleményt közlünk, ha összefüggéseket keresünk, ha riportútra megyünk, akkor ne azt írjuk, amit a bármiféle hatalom elvár tőlünk, hanem amit valóban tapasztalunk. Azután, a diktatúra utáni véleményrobbanásban, menet közben azt is meg kellett tanulnunk, hogy ne mindig annak higgyünk, aki harsog, hanem tekintsünk az oly könnyedén szétszórt politikusi közhelyek mögé, próbáljunk tisztábban látni a legkülönbözőbb érdekek és érdekszövetségek között, nem csupán országos, hanem megyei és helyi szinteken is. Azokból az évekből egyébként két mondásra jól emlékszem Az egyiket az akkor még pulóveres Iliescu mondta azokban a valóban forradalmi napoknak vélt időszakban, a tévében: a hatalom nem szereti az űrt. A másikat pedig, néhány évvel később, egy erdélyi magyar politikustól hallottam: a politikában soha nem mondd azt, hogy soha. Mindkettőnek megvan a maga igazsága. Pontosabban: a mindenkori hatalom a médiában sem szereti az űrt, megpróbál bármiféle résbe befurakodni, majd azokat a saját eszközeivel és a saját céljai szerint tágítani. A „soha” példázat igazát pedig jól bizonyítják azok a politikai és politikusi színeváltozások, amelyek során egykor örök-igazságoknak elmondott nyilatkozatok és ugyanígy leírt közlemények éppen az ellentétükbe fordulnak. A mindenkori magyarázat pedig egyszerű: változnak az idők, megváltozott a társadalom, a világ, a gazdaság, az információs környezet, új nemzedékek nőnek fel, stb. stb., tehát nekünk ahhoz kell igazodnunk.

Székedi Ferenc: “Változnak az idők…”


3. És neked voltak ilyen változásaid?


Az egyetlen alapelvemben biztosan nem. Már a pályán kezdetén úgy láttam, hogy nekünk – mármint a székelyföldieknek – ki kell törnünk az elzártságból, meg kell ismerkednünk mindazzal, ami az országban, a világban történik. A romániai rendszerváltás után pedig még inkább úgy vélekedtem, hogy számunkra az elszigeteltség, a skanzenlét nem lehet a jövő útja és a vezetőinknek azt az egyensúlyállapotot kell megtalálniuk, amelyben a hagyományainkat az országos és az európai nyitottság szellemében tudjuk megőrizni. Ez állandó versenyhelyzetet feltételez, amelynek a központosításból óhatatlanul lebomló romániai társadalomban kimondottan fontos szerepe van és lesz. Magyarként Romániában nem kell állandóan félni és reszketni, nem kell felülni bármiféle riogatásnak, hanem meg kell ragadni minden olyan politikai, gazdasági, társadalmi, művelődési és bármiféle más eszközt, amelyre egy demokratizálódó társadalomban lehetőség van, annak bizonyítására, hogy egyenrangúságra, fejlődésre, alkotásra képesek vagyunk. És mindemellett meg kell tanulnunk azt is, hogy nem csak a Székelyföld, hanem a tengerparttól Máramarosig és Bukovináig az egész ország a miénk is. Hogyha egy ismert székelyföldi festő Moldvában vezet képzőművészeti doktori iskolát, egy ismert magyar szociológust szakmai tekintélynek ismernek el Bukarestben, hogyha rendezőinket, színészeinket román színházakban is díjazzák, hogyha zenészeink, képzőművészeink nem csak Erdélyben, hanem az egész országban bizonyítanak, hogyha Soós Zoltánnak az elkövetkező négy esztendőben sikerül úgy felpörgetnie Marosvásárhelyt, hogy megkapaszkodjon a modellértékű változások romániai élmezőnyében, az számos hasznos következménnyel jár – nem utolsósorban az elvándorlások tekintetében. Mindez nem asszimilációt jelent, hanem önbizalmat teremt. Aki ugyanis állandóan önazonosságának elvesztéséért jajong, az gyenge ember. Az erőseknek az önazonosság természetes, nem áldozat és nem büszkeség, hanem kikezdhetetlen, szétrombolhatatlan állapot, ahonnan tovább lehet indulni. Olyan talapzat, amelyet kizárólag a múltban élés nem erősít, a nyitottság, a jelenben élés pedig nem veszélyeztet. Minden országban, így Romániában is léteznek nagyhangúak, de soha nem szabad általánosítanunk. Az ország három évtized alatt nagy utat tett meg, a központosítás nagymértékben lebomlott, az oktatás, az egészségügy, a kultúra, az uniós forrásokra való jelentkezések mindinkább a helyi közösségek kezében vannak, az önállóságnak rengeteg olyan forrása van, amelyet közömbösség és tétlenség helyett jobban fel kell használnunk. És példák sora bizonyítja, hogy ott, ahol erre rájöttek, ahol élnek e lehetőségekkel, ott az egyének, a családok természetes civilizációs vágyai is gyorsabban teljesülnek.


4. Hosszas pályafutásod során milyen újságírói szerepekben és korszakokban érezted a legjobban magadat és miért?


Valóban, a média minden ágában dolgoztam. Az egykori Hargitában több mint másfél évtizeden át hetente írtam-szerkesztettem egy tudományos-műszaki oldalt, amely lehetőséget teremtett nem csupán a kitekintésre, hanem közlési felületet az akkor még egyre nagyobb számban végzett fiatal műszakiaknak. Ugyanakkor kimondottan jól éreztem magam az irodalmi és filmes elemzésektől kezdve a színházi és képzőművészeti témák megírásáig. Voltaképpen azt szerettem volna igazolni, hogy a gondolkodás egységes, a természet-és műszaki tudományok valamint a kultúra hagyományosnak vélt értékei több ponton is találkoznak. Azokban az években Erdélyben – de nemcsak ott – sokan gondolkodtunk ugyanígy. Amikor valóban a sorok között és a sorok mögött kellett írni, kimondottan boldog voltam, amikor az olvasók megértették a finom jelzéseket. Jómagam mindig szerettem futósízni, a legtöbbször részt is vettem az újság által szervezett téli maratonokon. Valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben, az egyik ilyen tömegverseny után arról írtam, hogy a hóvihar eltűntette az előre kitaposott pályát, nem lehetett látni a jelzéseket és ez mennyire megnehezítette a tájékozódást. Nagyon sokan rájöttek arra, hogy az alig húsz soros jegyzet nem szólt másról, mint az erdélyi magyar értelmiség kivándorlásáról, a magyarországi áttelepedésekről, a nyugat-európai emigrációról. Az írók, az orvosok, az újságírók, a színészek, a papok között több ismerősöm is távozott. Az emberi élethelyzetek sora végtelen, senkit nem itéltem el, önmagamnál bátrabbnak itéltem mindazokat, akik fejest ugrottak az ismeretlenbe, azonban egyértelmű volt számomra, hogy azokban a szürke és egyre sötétebb években az értelmiség távozása még azt a kis fényt is elsorvaszthatja, amelyben olykor részünk volt.
Izgalmas és szép korszaknak tekintem az 1990 utáni éveket. A Hargitánál sokat vitáztunk azon, hogy milyen legyen tartalmilag és formailag az új Hargita Népe, én akkor egész sor formai újítás mellett kardoskodtam – nagy fotó az első oldalon, más típusú címek stb. – de nem sikerült megtörnöm a konzervatív jelleget.Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a saját elképzeléseim szerint, RMDSZ anyagi háttérrel, hetilapként feltámasztottuk a Csíki Lapokat. Sőt mi több, néhány évre rá, székelyudvarhelyi barátaimmal együtt ezt alakítottuk át az első csíki, számítógépes újsággá. Sokat kellett tanulnom akkor, de nem volt ez másképpen akkor sem, amikor a Csíkszeredát bekábelező, volt osztálytársam felkérésére önállóként indítottuk el a Csíki TV napi műsorgyártását. Főszerkesztőként sok olyan kiváló fiatallal dolgoztam együtt, akikkel a semmiből egy új, helyi médiavilágot teremtettünk, de amikor egy évtized után felértünk a csúcsra, a létrejött intézményt elvitte a vadkapitalizmus. Nem volt könnyű átélni azokat a hónapokat és nagyon megértem mindazokat az újságírókat, akik alaposan megszenvedik szerkesztőségeik ilyen vagy amolyan célzatú-indokú szétrombolását. Sok-sok újságíró ugyanis hivatásnak tekinti a szakmáját, szellemi munkának érzi akár a napi penzumot is, és nehezen tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy vannak akik egy-egy kisebb vagy nagyobb médiaközpontot egyszerű fánksütődének tekintenek, amelyet adni és venni lehet, amelyet bármikor fel lehet számolni, mondván hogy az emberek inkább a készen kapott magvakat rágcsálják.


5. Tapasztalatod szerint létezik egyáltalán független újságírás? Vagy a zsurnaliszta a társadalmi közügyiség fegyelmezett katonája?


A klasszikus elméletek szerint a demokráciákban az újságírás, általában a média feladata kettős: egyrészt tájékoztat, másrészt pedig a közjó, a társadalom nevében a nyilvánosság eszközeivel ellenőrzi a hatalmat, hogy a választások közötti időszakban se forduljon csupán önmaga felé, ne alakítsa át egyéni előnyökké, ami közszolgálat, ne hozzon létre kivételezett csoportokat az esélyegyenlőség megteremtése helyett. Minden szintű hatalom azonban megpróbálkozik azzal, hogy ezt a második funkciót beszűkítse és a médiát csupán a tájékoztatás fele terelje. Könnyű lenne azt mondani, hogy ennek elsősorban a független újságírás tud ellenállni, dehát az újságírás többszörösen is függő. Minthogy az események természetüknél fogva nem írhatók le teljesen, még akkor sem, ha éppen élő közvetítést látunk, az újságíró (rádióriporter, operatőr, hivatalos vagy facebook-operatőr, szerkesztő stb.) már eleve mindig valamit kiválaszt, ezt pedig vagy saját, vagy szerkesztőségének a szempontjai alapján teszi. Éppen ezért a sokat emlegett sajtószabadságot csak a sokszínűség biztosíthatja, azaz egy országban minél több médiaformátum létezik és minél könnyebb ezeket létrehozni, annál jobb. Végeredményben valamiféle olyan társadalmi mozaik jön létre, amelyben a különböző nézetek, felfogások ötvöződnek és lehetővé teszik, hogy az olvasó, néző, hallgató – a saját tapasztalain is okulva – majd maga döntse el, hogy számára mi a hiteles, a tárgyilagos. A valóságnak ezernyi arca és ezernyi rezdülése van, a sokszínűség helyett a közbeszéd, a nyilvánosság csupán feketére és fehérre való lebontása, vagy ennek gazdasági eszközökkel való elősegítése szembe megy az emberi szellem és életvitel sokféleségén alapuló társadalmi valósággal.


6. Hogyan festenéd le előttünk az erdélyi magyar sajtó helyzetképét? Mennyire erdélyi, mennyire szabad és mennyire eredeti?


Én ilyen tekintetben elfogult vagyok. Mindig az önálló erdélyi magyar média híve voltam, mert úgy gondoltam – ma is úgy gondolom – hogy ez ismerheti a legjobban az összetett erdélyi valóságot. Az eredetiség ebben a felfogásban kulcsfogalom. Mit is jelent ez? Hogyha valami itt történik, akkor azt bármilyen típusú erdélyi magyar szerkesztőség a saját újságírói részvétele, a saját megírása, elmondása, tudósítása, szerkesztése révén hozza le és ne támaszkodjon a többféle utat megjáró és többféle szűrőn átmenő hírügynökségi szövegekre vagy más, copy-paste átvételekre. Tudom, hogy ez nem egyszerű, hiszen kevés az újságíró és alulfizetettek, pénzügyileg a szerkesztőségek ingatagok, sokkal egyszerűbb és olcsóbb egy kész szöveggel megtölteni egy oldalt. De mégiscsak az lenne az ideális, ha tőlünk karnyújtásnyira levő eseményt helyi újságíró írná meg és nem az MTI vagy az Agerpres magyar hírfolyamában térne vissza. Azután meg az erdélyi magyar médiának sokkal nagyobb szüksége lenne a saját témáira, persze anélkül hogy lemondana az egyazon nemzethez és nyelvhez tartozás előnyeiről. De mindenképpen figyelni kellene az arányokra, és én ilyen tekintetben látok előrelépést. A lehetséges példákból most hadd hozzak fel egyetlen folyóiratot: a Nőileg tartalmában egyre inkább erdélyi és formájában, grafikájában egyre inkább huszonegyedik századi.


7. Ha ma lennél aktív újságíró, mit csinálnál másképpen, mint a mai kollégák?


Többet járnék bármiféle rendezvényre és kevesebbet ülnék a számítógép előtt. Hadd tekintsek el most a vírustól, de mifelénk rengeteg a közéleti, tudományos, művelődési és egyéb rendezvény, ahol készen tálalják az információt, illetve az eligazodási lehetőségeket mindazokban a mikrotársadalmi folyamatokban, melyeknek részesei vagyunk. Ezeket az infókat, a résztvevők neveit szépen el lehet raktározni és így kialakulhat egy olyan kapcsolati háló, amelynek segítségével jó néhány fogas kérdésben nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt, hanem tudjuk, hogy kihez kell fordulni.


8. A Sapientia kommunikáció szakos hallgatóinak egy időben sajtótudnivalókat adtál elő. Tanítványaid közül voltak-e olyanok, akik kiemelkedő újságírók, kommunikációs szakemberek lettek, s Te is büszke vagy rájuk?


Soha nem készítettem hasonló névsort. Viszont tudom, hogy többen is dolgoznak a magyarországi vagy az erdélyi magyar médiában, olykor hosszabb-rövidebb külföldi kitérők után. Úgyszintén tudom azt is, hogy a közönségkapcsolati feladatkörökben is többen elhelyezkedtek, vagy akadémiai pályán maradtak, illetve a nemrég lezajlott, helyhatósági választásokon észrevettem, hogy városokban, községekben többen is indultak tanácsosként. Úgy gondolom, a közéleti érzékenység néhány csíráját nekem is sikerült elhelyeznem, annál is inkább, mivel az óráimon a tanár és diák rangsorolást nem nagyon tartottuk be, mindvégig egyenrangúakként beszélgettünk. Amikor megkértek, mindig igyekeztem segíteni, és közösségi oldalakon most is kapcsolatban állunk, legyen szó Franciaországról vagy éppen a Szilágyságról.


9. Heti jegyzetet írsz a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása Vélemény-rovatának részére. Mit jelent számodra ez rendszeres jelenlét? Sikerül-e szóvá tenned mindent, ami téged leginkább foglalkoztat?


Szó esett már az újságírói függetlenségről. El kell mondanom, hogy legalább húsz éve, amióta a bukaresti közszolgálati rádió magyar adásának írom a heti jegyzeteimet, egyetlen szóval sem mondták meg, hogy milyen témát válasszak, azt mindig én találom meg. Természetesen olyképpen, hogy ne ismételjem meg más jegyzetírók témáit, gondolatait. Persze, más alapszempontokat is figyelembe veszek: minthogy a rádió országos szórású, inkább ilyen jellegű kérdésekkel foglalkozom, illetve helyiekkel csupán akkor, ha azok szélesebb hallgatóságot érdekelhetnek. A médiában a legjobb ihletforrás a határidő: ha az nem lenne, lehet, hogy olykor húznám-halasztanám a gondolataim formába öntését. Ez azonban még nem fordult elő, megbízunk egymásban és ha most leírnám, hogy mondjuk a Fekete Körös menti Gyantától, ahol csak egy négyzetméteren találtam meg a mobiljelet egy nagyvárosi bevásárló központig, a parkolóhelyen megállt autótól egy hegy csúcsáig hányféle helyszínről olvastam be a jegyzeteimet, nagyon hosszú és érdekes lenne a felsorolás. Voltaképpen arról tanúskodna, hogy egy médiamunkás csak addig létezik, amíg képes írni, beszélni, közölni, amíg ragaszkodik a közéleti jelenlétéhez. Ha erről lemond, életének adott része is elvész.


10. A vírusjárvány, akárcsak a mások életét, a Tiédet is nem kívánt kényszerpályára terelte. Meg tudnád vonni eddigi válsághelyzetünk negatív, illetve pozitív mérlegét, vagy ehhez még túl korán van?


A negatív mindenképpen az, hogy le kellett mondanom sok-sok közvetlen közéleti részvételről. Meghívottként még résztveszek ugyan Zoom- vagy Google meet tanácskozásokon, de az már nem ugyanaz, mint élőszóban. Tavasszal, a szigorúbb karantén időszakában az rázott meg, hogy egész egyszerűen nem lehetett valakivel leülni, beülni valahová. Gyermekeimmel, négy fiúunokámmal is kénytelen voltam ritkítani a közvetlen kapcsolatot, annál is inkább, mert a médiában mindegyre a fejemre olvasták, hogy immár a leginkább veszélyeztetett nemzedék tagja vagyok. Ha nem mondják olyan gyakran, néha elfelejtem és ilyenkor sokat csavargok a hegyekben. Ez mindenképpen pozitív. Persze – egyelőre vírus nélkül.


Kérdezett: Cseke Gábor


Székedi Ferenc válogatott publicisztikai írásai a MEK-en itt találhatók

2020. október 3.

Szóljon hozzá!