Költők az árnyékos oldalról: Nyárádi Szabó Zoltán
1.
A költőről:
Sz. 1931-ben Szentgericén, sokgyermekes szegény családban. Sportiskolát végez, majd felsőfokú testnevelési diplomát szerez. Aktív sportoló, majd tanár. A hetvenes években falura helyezik, verselni kezd. Barátai (Panek Zoltán, Vári Attila) biztatására összeállítja kötetét: Az oroszlán előtt (1979). A siker szárnyakat ad neki, hamarosan elkészül második kötete is: Égig érő vermek (1982). Ekkor már beadja távozási kérelmét az országból, könyvét bevonják. Magyarországra telepedik, Biatorbágyon élt 2017-ben bekövetkezett haláláig. „Átmentett verseimet próbáltam kiadni, ám Rózsa Endre új anyagot kért, és többek között ezt írta, idézem: „Végtelenül rokonszenves az ügy, de az anyagból nem derül ki, milyen költő is Ön.” Többször nem próbálkoztam… A körülmények megtörték lendületemet, és ha mégis írok, néha az már az íróasztalom fiókjában marad. A Nyárádi név megkülönböztetésül szolgál. Király László kolozsvári írótól kaptam” – írja magáról a www.napkut.hu-n.
2.
Verseiből:
A TENGER ÜZENETE
Hívott a tenger
komp örvény mellettem
szombati suhogás
ez a mai dal
kinyújtott karomat
forró eső verte
hajad fodraiban
száraz zivatar
tenyeremen ringó
győzhetetlen tenger
égő csontjaimtól
forróbb lett a nyár
vasárnapi szélben
csatangol a hétfő
hívhatna a tenger
hívhatna már
LIDÉRC
ez itt a tó
fölötte sarlós éjfél
átlátszó ködben
hold-szögek
hal-ünnep
a partfalak mélyén
illanó nyitott-szeműek
hálóba hullna
préda lenne mind
ám kipusztultak
az önkéntes halak
a kék szélből is
vaksötét lett
miféle alaktalan alak
mintha szárnyat bontana
és fehér
gomolyog
fordul
nyúlik
égig ér
két oldalra hajlik
hosszan elhasad
tömörül
óriás labdaként szalad
cérnaként vékonyra feszül
gömbre érik kegyetlenül
és úgy közelít míg megvakít
a lidérc keres valakit
A CSILLAGOK BEZÁRTAK
Bakancsos szívdobogás
a szavak üres helye
gyűjtöm kényszeréveimet
szógyűjteményeddel mi lesz
kelj fel
nedves már az ég
a csillagok bezártak
írj levelet apádnak
szeretetért
tenyerem kérgén
hasad meg a hajnal
fekete vérszalag
nyűgöz a hatalmad
nincs egyetlen levél
üzennék anyámnak
dombos kezemfején
dagad a vasárnap
arcra fordul a barázda
csigázó két tehén
tajtékos ostorrémület
szép jövőm kezdetén
földbe hízott lábak
hosszúszálú fogak
fájhatna a határ féléjszakák vannak
szépülni is kéne eljárni galambnak
kút vizébe nézni
kölcsönkért kamaszkor
ítéletem mondják mikor a kakas szól
én a senkit bántom
engem a nyár bánthat
félrekondult harang
csorbítja kaszámat
meddig őriz még körben az idő
letagadott álmok buknak elő
bús vizecskék néznek
talpnyi apró kutak
csendes perceim is
sötétbe fogóznak
három tehén van a réten
fényes botom piros kézben
esik eső ködös zápor
nincs kalapod de ha fázol
állj egy fa alá
itt egy kidőlt ősz
köves testén hólovak futnak
úttalan utak
s egy kölcsönkért levél
engem szavakkal sem szeretnek
csontosodik a tél
MENEKÜLÉS
Holdas a fejsze s cigány-cifra
fokán lobogna alamizsna
az éjre kötve mint az álom
túl a hetedik határon
malomzúgáshoz pettyes rétek
kisállomás csend vonat félszek
zümmögő Nyárád pányvaszálon
túlfolyhatna a másvilágon
mézes kedvemből meg nem élek
(szénazendülős ebédek)
gyeplővel mégis visszafogva
rászánjam magam jó borokra?
menekülhetnék télből nyárba
köreimből kikarikázva
megromlott földek sorsát féltve
menekülhetnék nyárból télbe
Még több vers a szerzőtől az Erdélyi és csángó költészet antológiában.
3.
A kritikai fogadtatásról:
„Kopogtatás nélkül, vers-névjegykártyák lapokban való előzetes leadogatása nélkül beállítani a mi, értékrendek megcsontosodó korlátai közt zsibongó kisded költészetünkbe, hol amúgy is egymást verik le lábukról a dalnokok az érvényesülésért való nagy-nagy tülekedésben —, egyfajta kihívó magatartásnak számíthat. S mert könyvének elolvasta után senki sem kérte Nyárádi Szabó Zoltántól a mesterlevelet, senki sem firtatta, honnan jön és hová tart, tehát: — olyannak, amilyennek bár, de — költőnek rögtön elfogadtatott, a mi finom konjunktúrákkal ékes irodalmunkban mindmáig ez az ő legfőbb diadala. Nyárádi könyvét magam sem a költő kilétét faggató kérdésekkel csuktam össze, de még csak azon sem kényszerültem eltöprengeni, hogy hozott-e az új név új színt, hangot verses világunkba; nyugalom volt bennem, csöndes belső öröm: lám gyarapodtunk, szaporodott száma azoknak, kik erős kötésű és kötődésű énekesei tájnak s világnak. (Farkas Árpád: Szép szándékok, igyekezetek. Igaz Szó, 1980/ 3. szám) A recenzió teljes szövege itt olvasható.
„E versekben történik valami, nem lehet pontosan tudni, hogy mi — de a végén már nem is érdekes. Felinvitálnak egy vers-vonatra, mely a múltba indul, mindenki izgatott, na most mi lesz, az utas az ablakhoz tódul, mind néz ki a tájra, ismerős, erre leül a helyére, bóbiskolni kezd, nagy rándulásra ébred: megérkeztek a kiindulási pontra. Ahonnan el sem indultak tulajdonképpen: fölöslegesnek tűnik a zsebkendőlobogtatás, az orrfúvások, szemüvegtörlés — nem történt majd semmi sem. Az igaz, hogy a versben metaforák történtek és hasonlatok, rímek és kádenciák, kijelentések és szinesztéziák, m inden a helyén van az összkomfortos Pullmann-kocsiban, a mozdony is ontja a gőzt, csak az utazás élménye marad el: mintha a cél maga a vagon, a fülke volna.” (Vásárhelyi Géza: 3 lidérc a hatlövetű Pullmann-kocsiban. Utunk, 1979/41. szám)
„Ezekben a szövegekben semmi nincs a maga helyén. A személyragok erre-arra utalnak, a mondatok félúton elakadnak, s a rím is „alig“. Vers az ilyen? Szerintem igen. Mitől? A személyragok egy láthatatlan „lírai hőst“, talán magát a megszemélyesített világot írják körbe csápoló utalásaikkal; a rím sem verstani funkciót tölt be néhol, inkább felhívja a figyelmet a körülírottra és csonkaságára. Néha cseng is, figyelmeztetően. Mintha minden valami más helyén létezne. És mégsem ettől vers a szöveg. Hanem mert illő állaga önmagát sugallja — vers akar lenni.” (Csiki László: A teremtés veritéke. Utunk, 1982 / 25. szám)
Pusztai Péter rajza