Petrozsényi Nagy Pál: Bonyolult világ

Két zsaru járőrözik *város egyik forgalmas utcáján. Egy idősebb, testesebb és egy fiatal, még kezdő közrendőr.
– Ni csak, egy egyszemélyes tüntető! – hívja fel rá a figyelmet a fiatalabb rendfenntartó. – Nézzük meg, miért demonstrál!
EGYSÉGBEN AZ ERŐ! FEGYELMET! RENDET! MEGÉRTÉST! – olvassák a nagybetűs szavakat. A demonstráló gatyában, kifeszített napernyő alatt ül a földön, és olvasgat. Előtte, mögötte közömbös arccal jönnek-mennek az emberek, egyik-másik elolvassa a transzparenst, aztán odébbáll. Mindennapos jelenség volt, szinte hozzátartozott az utca képéhez.
– Jó napot kívánunk!
– Tiszteletem, önöknek is.
– Tüntetünk, tüntetünk? – érdeklődik az öregebb fakabát.
– Miért, nem szabad?
– Attól függ. Ha van engedélye, bármikor? Nem mondom, az öltözéke kissé hiányos, de még elcsúszik, legfőképp amiért ilyen kurva meleg van – ránt ki zsebéből egy hatalmas koc­kás zsebkendőt. – Csak aztán vigyázzon: eddig és nem tovább, ha nem óhajtja, hogy közbot­rányokozás vagy szeméremsértés miatt bevigyük.
– Mit olvas? – érdeklődik a fiatalabb.
– Modern költők versei, Magyarország alaptörvénye. Ismerik? Nem? Akkor ajánlom, olvas­sák el sürgősen, különösen az alaptörvényt, melynél izgalmasabb olvasmány tíz, nem, húsz éve sem került a kezembe.
– Mint az alaptörvény? – néz nagyot az őrmester. – Á, értem! Maga olyan… ügyvédféle.
– Nem, könyvtáros, az is csak voltam, amíg raktárt nem csináltak a könyvtárból.
– Részvétem. Valamikor én is könyvtárosnak készültem. Mert én is szeretek ám olvasni. De hát ember tervez, isten végez, úgyhogy már az egyetemi írásbelin kiestem.
Most meg a tüntető néz nagyot.
– Ejha, egy olvasó zsaru! Aztán ki a kedvenc írója?
– Verne Gyula, Agatha Christie, Stephen King…
– Micsoda véletlen, nekem is – fog kezet melegen a nála nem sokkal fiatalabb rendőrrel. – Feltételezem, hogy még könyvtára is van otthon.
– Természetesen.
– Neked? – tátja el a száját a törzsőrmester. – Még a végén kiderül, hogy titokban verseket írsz, mint a román kollégák. Épp a minap olvastam az újságban… Na, mindegy, nem ide tar­tozik. Maguk meg mit rötyögnek? – förmed a köréjük csoportosuló néhány emberre. – Oszol­junk, kérem, oszoljunk! Zavarják a forgalmat. Maga marad! – nyomja vissza a földre a kör­szakállas exkönyvtárost. – Még nem végeztünk.
– Ej, hadd a csudába! – húzza félre feljebbvalóját az őrmester. – Ha tüntet, tüntet, végül is joga van hozzá. Igyunk meg inkább egy pofa jó hideg sört, még mielőtt elolvadunk ebben a júliusi melegben.
– Szolgálatban? Becsavarodtál? Ráadásul még a tag engedélyét, sőt, igazolványát sem el­lenőriztük.
– Minek? Kellene?
– Atyám, jó kis társat küldtél nekem a mennyekből! Uram, volna szíves pár pillanatra fel­állni? Igazoltatni szeretném – sétál vissza a szakállashoz.
A férfi felkászálódik, fölhúzza a nadrágját, és kiveszi zsebéből a személyazonossági igazol­ványát.
– Parancsoljon!
– Köszönöm. A tüntetési engedélye?
– Pillanat! – nyúl ismét a zsebébe, onnan egymásután a többibe, de sehol sem találja. – Na­gyon sajnálom, valószínűleg, igen, most már világosan emlékszem: otthon felejtettem, biztos úr.
– Föltéve, hogy valóban megkapta az engedélyt – húzza el a száját gúnyosan a tapasztalt közrendőr. – Őrmester! Magának mi a véleménye a dologról.
– Megkaptam, esküszöm. Csak nem indulok enélkül tüntetni. Én, kérem, törvénytisztelő polgár vagyok, és eddig még minden rendelkezést, szabályt betartottam.
– Nem magát kérdeztem.
– Hát… Nem is tudom. Ha ő mondja – bizonytalanodik el az alig pár hete végzett „mazso­la”, aki szimpatizált ugyan a férfival, de ki mond ellent a főnöknek?
– Lali, Lali sokat kell neked még tanulnod. Első szabály… Egyébként ez sem ide tartozik, helyesebben ide, de majd később, négyszemközt tisztázzuk. Maga pedig, tisztelt tüntető, szép sorjában elmondja, mi a neve, hol lakik és hasonlók – kapar elő táskájából egy nyomtatványt.
A férfi elkedvetlenedik.
– Jegyzőkönyv? Ugyan, minek az? Elintézhetjük ezt úgy is, ha egyszerűen hazakísér, ott át­adom az iratot, és iszunk egy sört az egészre.
– Nagyszerű! Én benne vagyok! – elevenedik meg a fiatalember.
– Hogy mit felejtsek el, és kit hova kísérjek, az hadd legyen az én gondom – válaszolja a törzsőrmester mogorván. – Ez a fazon hülyének néz bennünket, legfőképp meg engem, ez nem vitás – háborog magában.
– Szóval megbüntet. Rendben van, büntessen! – nyugszik meg hirtelen a szakállas. – Akár be is kísérhet, ha óhajtja.
– Ha szükséges. Csak ha szükséges – javítja ki a törzsőrmester. – Neve?
– Az imént olvashatta a személyimben.
– Nem válaszol? Ebben az esetben kénytelen vagyok előállítani a hatóság munkájának akadályozása jogcímén.
– Stréb Ernő, szolgálatára.
– Helyes! Látja, tudd maga együtt is működni, ha akarja.
Még felír néhány adatot, aztán rátér a lényegre, a tüntetés kezdésének és befejezésének idő­pontjára, céljára stb. A férfi változatlan magabiztossággal válaszol, és semmi hajlandóságot sem mutat begyulladni a hatósági közegtől. Egye fene, ne féljen, de ettől még mutathatna több respektust iránta – igyekszik legyűrni ellenszenvét a törzsőrmester. – Igaz, hogy nincs egyete­mi végzettsége, és könyvtára sincs, mint a társának, azért mégis csak ő képviseli itt a törvényt, a krisztusát!
– Köszönöm. Most végeztünk. Viszontlátásra!
– Akkor… most mehetek?
– Egyelőre. A többi a főkapitányság feladata. Addig is ajánlom, máskor ne menjen hivata­los engedély nélkül tüntetni, és tanúsítson több tiszteletet is irántunk.
– Megértette? – fordít egyet a köpönyegen csak úgy, ráadásként ekkor az őrmester.
Bocsáss meg, cimbora, de első a hivatal és azon belül is ez a mitugrász, aki véletlenül épp a főnököm. És ha egy főnöknek nem járunk a kedvében, megnézhetjük magunkat.
– Mi maximálisan megértjük a helyzetét. Munkahelyéről elbocsátották…
– Megszűnt.
– Ej, ne szóljon közbe, ha kérhetném. Előbb hadd fejezzem be a mondatot. Szóval: munka­helyéről elbocsátották, türelme, pénze elfogyott, és már abban sem igen hisz, hogy az ország­gal együtt egyszer maga is lábra áll.
– Már elnézést, de…
– Ezek után kíváncsian kérdezem: miben hisz maga, Stréber úr?
– Stréb vagyok, nem Stréber. Stréb Ernő, kérem tisztelettel.
– Jó, jó, legyen Stréb, de talán illene válaszolnia, ha kérdezik.
– Én…
– Adja csak ide azt a transzparenst! Egységben az erő! Fegyelmet! Rendet! Megértést! Remek szlogen, ám valóban hisz is bennük, Stréb Ernő? – sandít a törzsőrmester felé, s ugyancsak elképed, amikor az összeráncolt szemöldökkel rivall rá.
– Mit szövegelsz te itt összevissza? Egy rendőrnek az a dolga, hogy röviden, érthetően kérdezzen, megállapítsa a tényállást, és intézkedjék, ha a helyzet úgy hozza. Világos? Ki­kérdezi a delikvenst, nem szónokol neki, te észkombájn.
– Igenis.
Hát ezt ellőtte! Pont, amikor azt hitte, ezúttal mégis csak bevágódott „Az öregnél”.
– És most, eins-zwei, induljunk! Máris túl sok időt időztünk egy helyen. Maga pedig hagyja el azonnal a tüntetés színhelyét! – szólítja távozásra a tüntetőt. – Nemsokára kap egy idézést, leperkál pár lepedőt, amiből szépen megtanulja, hogy a törvénnyel nem szabad packázni.
– Egyetértünk. Nem is szoktam, sőt, ugyanez az én mottóm is. Hallgassa csak, biztos úr! – kapcsol be a fiatalember egy MP3-as lejátszót.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!
Nevem Stréb Ernő. 27 éves vagyok, pillanatnyilag munkanélküli. Ma, holnap sikeres vállal­kozó, köztiszteletben álló polgármester, politikus, egyszóval bárki és bármi lehetek én is, te is, mindenki, aki valamennyi politikai és civil szervezettel karöltve munkálkodik hazánk javáért. Egységben az erő – gondolom én. Ti mit gondoltok? Akkor lesz Magyarország a végtelen lehe­tőségek hazája, ha tíz millió felé húzzuk az ország szekerét, vagy megadjuk a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené? Végül is ki ismeri a legjobban minden gondunkat-ba­junkat, mint azok, akik kormányoznak bennünket? Momentán, de ha mindnyájan csatlakozunk hozzájuk, holnap a demokrácia szabályainak megfelelően már együtt kovácsoljuk a sorsunkat. Hölgyeim és uraim, kedves barátaim, én ezért jöttem tűntetni, és meg vagyok győződve, hogy csak rajtunk múlik egyedül, Európa nagy családja szegény rokonnak vagy élenjáró nemzetnek tekintsen újból bennünket.

– Elég, elég! Kikapcsolhatja! – kapkod zsebkendője után újfent a törzsőrmester. – Be kell vallanom, életemben sok szpícset hallottam, de a magáé, Stréb Ernő külön díjat érdemel.
– Köszönöm.
– Ezt mondtam én is. És te, már megbocsáss, pont egy ilyen kitüntetést érdemlő hazafit akartál bevarrni – szúrja oda kajánul a csőrmester.
– Ja. Csupán az a nagy kérdés, hová, melyik osztályra.
– Hogyhogy melyikre? Ezt… ezt aztán tényleg nem értem.
„Az öreg” lemondóan legyint, és kivesz zsebéből egy telefont.
– Halló! Pszichiátriai osztály?
Nem folytathatja, mert valaki hátulról kiveszi kezéből a mobilját.
– Állambiztonsági szolgálat. Kérjük, feltűnés nélkül kövessen! – dugnak egy nyomózói jelvényt „Az öreg” orra elé, s már viszik is magukkal.
A próbarendőr megrökönyödve bámul utánuk, s ha eddig halványan pedzett is valamit, most minden összekavarodik a fejében. Hiába, túl bonyolult ez a világ ahhoz, hogy egy egy­szerű krumplivirág is megértse.

2020. október 4.

Szóljon hozzá!