AZ ORVOSSÁG

Amikor Erdélyben jártam, a Szent-Anna tavához egy székely ember kalaúzolt.
A tó mellett leheveredtünk és tüzet raktunk. A tűz nem a melegért kellett, hiszen augusztus elején voltunk, hanem, hogy Antal Ferenc szalonnát piríthasson. Hogy az úton a hideglelésről beszélgettünk, itt a tűz mellett is erről volt még mondanivalója. A fiát lelte ki a hideg, meg a feleségét és kapotnyak főzettel gyógyították ki magukat.
– Máskor, – mondom az embernek, – ne hallgassanak holmi vénasszonyokra. Mert lássa, a kapotnyak mérges növény. Meg is halhattak volna tőle. Legjobb orvoshoz menni.
A székely nyugodtan nézett reám, aztán így szólt:
– Dejszen instálom, nem hiszek én a doktornak. Mer a doktor olyan, hogy egy kis papiros, egy kis írás, aztán mingyárt ötven grajcár.
Elővette a pipáját és egy fenyőágacskával tisztogatva, folytatta:
– Az igaz, hogy olyan most a törvény, hogy orvost kell hivatni a beteghez. Aki nem hivat orvost, megbüntetik két pengő forintra. Az én ipamat is annyira büntették.
Előpiszkált egy mogyorónyi kis parazsat és rákotorta a pipájára.
Én nem szóltam többet. Arra gondoltam, hogy a Szent Anna tava mégiscsak szebb, mint a csorbai tó. A csorbai tónak délfelől nincs partja és a fenyőfák is aprók körülötte. Itt mindenfelől magas hegyoldal. Óriás lombos vén fenyők. És az emberjárásnak semmi egyéb nyoma, mint egy rozzant kis kápolna, amelyikbe csak éppen a pap fér be. És köröskörül
madárhangtalan, mély csöndesség.
– A mult nyáron én is beteg voltam, – folytatta az emberem félkönyökére dőlve. – De nemcsak én, hanem a feleségem is, fiam is, sógorom is. Mert valami gombát találtam az erdőn, úri gombát, egye meg a lidérc. Megettük. Hát lássa a tekintetes úr, úgy előfogott a görcs, hogy majd rosszul járánk.
– De hát hogyan lehet az, hogy maga erdei ember létére nem ismeri a bolondgombát?
– Nem vagyok én erdei ember, instálom, csak két esztendő óta. Azelőtt borvizet hordtam, míg a lovam meg nem döglék.
Hallgatott vagy két percig. Azt hiszem, a lovára gondolt. Valami rossz vén ló lehetett, de lám, a szegény embernek az életét egy ló halála is hogy elcsavargatja.
Visszatalált aztán az elbeszélése fonalára, mert így folytatta:
– Ahogy ott kéllódunk, ki a falnál, ki az udvar közepén, azt mondja a sógorom: – Muszaj, hogy elmenjönk a doktorho. Hogy az asszony is jajgatott, a gyereknek meg a szeme is kidölyedezett, mondok hát, egye meg a lidérc azt a pénzt, inkább mink maradjónk meg, mint a pénz.
– Lássa, okosan gondolkozott kend.
– Pedig én jóformán eszömnél se vótam, – felelt rá jóízűen megszíva a pipáját. – Mer én öttem legtöbbet a gombábul. Hát csak rámadták az új ruhát, új kalapot, oszt eltámolyogtunk a doktorho.
– Meg is halhattak volna kendtek, ha nem mentek volna idején oda.
A székely pislogott egyet erre a megjegyzésemre. Lehet, hogy még senki se mondta neki, micsoda veszedelem a rossz gomba megevése.
– A doktor otthon vót. Az is azt mondta, hogy éppeg jókor találtunk hozzá. Írt oszt egy recét, de olyan sebösen, csak úgy sörcögött a tolla.
– No, azt mondja, vögyék be, amit erre adnak a patikába, oszt feküdjenek le, takaródzanak be jól dunyhával. Föl se keljenek holnap reggelig.
– Izzasztót rendelt.
– Lehet, – felelte egykedvűen a székely. – Mink csak megindultunk nagybúsan a patika felé. Az asszony a kezibe tartotta recefet.
– Mutasd, mondok, mit írt olyan sokat?
Mutatja az asszony. Nézzük mind a hárman. Mert a sógor is tud olvasni, meg a fiam is. De egy szó nem sok, annyit se értöttünk belőle.
– Hogy is értették volna. Hát nem tudja, hogy az orvos diákul levelez a patikussal?
– Nem tudtuk, instálom, de ha mán az embör mögfizet, írhatná böcsületesen azt a recét, nem úgy elkapkodva. Hát csak apróztuk ott az útcasarkon, hogy mi lehet az a sok, amit fölírt? Már mondok, akármi, de rámegyen erre tán két pengő forint is. Azt mondja a sógor: – Még jó, ha
annyi is futja. Mer azt mondja, Szabó Mózeséknek is ilyet írt a doktor, oszt egy forint negyvenkét grajcárt vettek rajtok a patikába, pedig az fele írás sincsen. Mondok egye meg a lidérc azt a doktort, nem is bízok én benne, mert lám, azt is mondta, hogy dunyha alá kell feküdni. Csak húzzák a szegény embert, ahol lehet.
– Itt nem értem kendet: miért ütődött meg azon, hogy dunyha alá kell feküdni?
– Hát instálom, hogy feküdjön négy ember egy dunyha alá? Mert nincs több, csak egy a feleségemnek. Itt mán hogy nem is fogott a baj bennünket, mondok, egye meg a lidérc azt a doktort, nem többet használna-e nekőnk ekkis keserő pájinka?
– Debeon, aszongya rá a sógor.
Az asszony is szintazonképpen. Hát csak megfordultunk. Be a koszoróba. Rendelek egy hatos ára pályinkát. Megisszuk jóézűven, hát csak elgyalúdik szépen minden szenvedésönk.
– És meggyógyultak?
– Nem vót nekőnk instálom, azóta se semmi bajunk.
Fölálltam, hogy visszainduljunk.
A székely is fölcihelődött. Leveregette a tarisznyájáról az odatapadt sáros mohát s az elbeszélése befejezéséül még ezt mondta:
– Így higyjen az ember a doktornak. Egye meg a lidérc. Csak az ötven grajcáromat sajnálom, akit nagyhiába a recéért fizettem.

*Forrás: Amiket az útleíró elhallgat (MEK)