Költők az árnyékos oldalról: (Bögözi) Kádár János
1. Életéről:
Sz. 1939-ben, Brassóban–mh.2011, Budapesten. Kolozsvárt érettségizett, majd 1963-ban végezte a bölcsészkart a Babes-Bolyai egyetemen. Vidéken tanított. Előbb a kolozsvári helyi lap (Igazság), később a Napsugár c. gyermeklap szerkesztője. A nyolcvanas évek végén Magyarországra települt. 1999 tavaszán huzamosabb időt töltött itthon, ebből az élményből született költői pályáján is kiemelkedő itthon c. versciklusa.
Még Kolozsváron élt, amikor üzengettek neki: Kádár János néven anakronisztikus dolog a magyar nyelvterületen verseket közölni, legjobb lenne, ha álnevet választana magának. Valahányszor társaságban valaki szóvá tette ezt az elvárást, mindannyiszor fölfortyant: – Hogy a ló izéjébe gondolják ezt? Változtassa meg az, akinek a Kádár amúgy is csak a felvett neve! (Nyilván, a vezető magyarországi politikusra célzott ezzel, akit Czermanik János Józsefként vezettek be az anyakönyvbe, valamikor Fiumében.) Tartotta is magát János ehhez az elvhez, ám áttelepülése után idővel csak megjelent a neve előtt a Bögözi megkülönböztető jelző. Ekként rögzült utókora emlékezetében.
2.
Verseiből:
Önéletrajz
A család székely.
Harminckilencben
Brassóban születtem.
Nem testált rám
semmit e város,
csak egy kényszer-
hurcolkodást.
Kolozsvár tette,
hogy nem vagyok
paraszt,
s a Székelyföld,
hogy nem lettem
egészen úr.
(Köszönet érte.)
Ki többre kíváncsi,
vegye kézbe
egy-két könyvemet;
vagy azt a dossziét,
amit én nem ismerhetek.
Realizmus
Az író — az istennek az a része,
aki a világot teremti
és megalkotja az embert.
A költő — az istennek az a része,
aki az emberbe lelket lehel.
Így egy az isten.
Az utolsó látogatás
Az ablakot bedeszkázták;
bitanggá űzték a kutyát;
a vedret leoldták ostoráról.
Ami élés — mind kikotorták,
törődött gúnya —
az maradt
és reves gumicipő.
Rossz bögrékben satnyuló
virágok.
Ott, ahova csak
az idegen látott, cikázó hagyma —
Realizmus
Az író — az istennek az a része,
aki a világot teremti
és megalkotja az embert.
A költő — az istennek az a része,
aki az emberbe lelket lehel.
Így egy az isten.
Az utolsó látogatás
Az ablakot bedeszkázták;
bitanggá űzték a kutyát;
a vedret leoldták ostoráról.
Ami élés — mind kikotorták,
törődött gúnya —
az maradt
és reves gumicipő.
Rossz bögrékben satnyuló
virágok.
Ott, ahova csak
az idegen látott, cikázó hagyma —
a föltámadás volt.
Álmatlanság
Karomon
nyugtatja fejét,
és néz az éj.
Mindent tud rólam;
kérdezném olykor.
Ha megteszem,
arcomom végigvágnak
az éjjel nyíló szavak.
Álmatlanul fekszem,
álomtalanul egyre.
Talán elalszom.
Törődött,
reszkető testemre
majd rálel
igazi asszonyom —
a hajnal.
Völgy
Akárha ijedtében szülte volna
a föld ezt a völgyet,
A szurdok nyílt előbb,
és ahogy enyhült a félelem,
úgy sugarasodott, tágult volt az ék, .-
annyira, hogy fönn
mindkét oldal füvessé gömbölyödött.
A fenyők rendje fölmenetel az égbe.
A kék ide ül, világol úgy,
hogy azt hiszem, föloldódom benne,
és egy fuvallattal semmivé,
foghatatlanná leszek.
Az illat az, ami visszatart,
és egy-egy kő vonzása, melyet
nem lepett be a gömbölyű szálú fű.
Lám, emberhossznál magasabban
vagy egészen alant kell keresnem
a nekem-valót, az örömöt-adót,
mert magáin körül olyan igen-igen kevés akad;
és olyasmi is, amire büszke lehetnék.
Fönn, a völgy szádánál ül, és világol a kék.
Azt hiszem, foghatatlanná, semmivé oldódom benne.
Tudás
Könyveket nyűttem,
fürkésztem egeket;
szellemet idéztem,
vallattam bölcseket.
Így lettem gyámoltalan.
Nem tudom,
mit kell tennem —
csak azt,
mit nem lehet.
Itthon
1.
A hullt akác még fölfehérlik,
de már elcsábít a hárs.
Illatrobbanás nyűgöz, ámít,
és mámoros lettem,
mint tobzódó darázs.
2.
A régi évek illatát újra érzem;
szép nyarak, gyom-játékok
szerencsét jósló ágát újra tépem,
csalhatnék, mint egykoron,
de rágódom kóró reményen.
Tudom –
jó, vagy balgatag lett minden napom,
de ha nem futja többre,
/madár-/ ijesztővé változom.
Hihetném, gazdag vagyok,
enyém, amit e város összehordott.
3.
Altatódal pihe csókkal,
alszik minden:
csöndes hullám a folyóval,
halk neszezés mély ég üstjén,
bágyadt bogár ág levelén.
Altatódal. Alszik minden:
apró madár pettyes kincsen,
kezünk nyoma a kilincsen,
meleg illat gyermektincsen.
A felnőtt gond el nem alszik,
a sötétben egyre árad,
úgy megüli a szívemet,
azt hiszem halálra fárad.
Ó, csak jönne már a hajnal,
kifeslett szalmakalappal…
Nem hiszem, de egyre mondom:
sóra-fára nincsen gondom.
Altatódal nyűtt dorombon.
Álmodom a vén darócon:
alma-mellű, merész lányok
gyűlnek körém,
bűvös ajkú nő-barátok,
telijászlas, érett évek,
mindenféle tudós-szépek…
Végre-végre itt a hajnal,
csára tolt szalmakalappal…
A két térdem kérges-sáros,
így röpít a szárnyas táltos.
4.
Azt hiszem, itt járt az Isten,
nem matatott a kilincsen.
Bejött, leült, körbenézett,
nem szólt semmit, és csak nézett:
nem igézett, nem igézett.
Én sem törtem meg a csöndet,
nem vetettem gyors keresztet…
Tudta volna, hogy csak álság,
nem csábít égi kiváltság,
nem csábít égi kiváltság.
Egyre nézett, én is néztem,
szája sarka reszketett.
Fiát láttam a kereszten,
összeesve, menthetetlen,
összeesve, menthetetlen.
5.
A magam ura –
hittem, könnyű lesz a séta –
nincs hálám halomszám
és bókolás marékra.
Köszönök, köszöntenek –
így szokás, s ha nem –
volt még erre példa.
Mindegy. A zárókő itt én vagyok,
akkor is, ha hallgatok.
6.
Örvendj, ha tudsz, hogy csak lettél…
Ép elmével teremtettél.
A szél, a nap, az éj,
a négy őselem mind közömbös.
Félelem-bárdolt istened
hiszed, vallod, törődik veled?
A mindenséget te ruháztad,
magad szülöd a szellemed,
Te vagy egyetlen ellened,
békéd is magadban leled.
A keresztutat te tapostad,
ősibb, mint bármilyen kereszt,
ne bízd magad a három szögre,
mi a világból kirekeszt!
A mindenséget te ruházod,
s hagyd ki – bár lát –
vak szemet mereszt!
7.
Nem félelem, hogy vissza-vissza nézek,
de torzó hittel, félig-reménnyel
/átkos örökség/
nincs mit várnom az álnok holnapon,
ha van, és van, a jussomat akarom –
az egészet.
Nem, nem félelemből nézek egyre vissza,
egyetlen valóságom a volt.
Csúfság, amit a veszett ma szétcsahol:
jobb lesz. Kinek?
Tán a vécésnéninek, postásnak,
körmölőnek, az egyszeregy szolgáinak,
a pállt tökű sofőrnek
s a rend félanalfabéta, de fölkent
kerítőinek?
Kinek? Hollós Mátyásnak,
regős Gáspárnak, a heltainak,
Szisznek…?
A „híves pataknak”/
Nekünk, nekem? kinek
a Házsongárd árka marad csak,
mint hajdani öngyilkosoknak?
Nem, nem félelemből nézek egyre vissza,
kétszáz éve mind csak rosszat érzek,
a bugris horda meggyőz
– mint annyiszor –
magamban látni férget.
Nem, nem félelemből nézek egyre vissza:
kőnek, könyvnek, vérnek szellemét
nem lehet megölni csóvával,
kapcával eltörölni és kereplővel
elűzni haragom szavát. Tudom.
És dühödten tudják a faggyas csuhák,
– a nyálas, talmi szenteknek koldulók -,
hogy a hit haszna valóban az egyre
több peták…
És én tartsak penitenciát!
8.
Peták-petákra,
tallérra dukát,
patára patkó –
lépd a nyomát.
Elárvult vándor,
nyom a gyeszák?
Vágd le felét –
hisz jó az iszák.
Ha nem elég
Napnak és Holdnak
– ha nő –
maradjon csak az
átalvető!
Nézz körül,
bírod-e kedvvel –
neked lebben
az a pengyel.
Oda mégy majd?
Tudj’ a kánya!
Ne menekülj
kalodába!
9.
Szerelmem, immár negyven éve,
még mindig élő, teli kéve,
bár éveim élén éles már a dér,
megremeg kezem, ha kezedhez ér.
Csak verset adtam, ritkán virágot.
Megosztanám veled, amit látok,
de mind-mind ezeréves átok –
ne kérd hát ebül tűrt világom.
Tudod, nem minden osztható,
a féltés mindig több, mint a szó…
Csak azt viszek, mit szeretek:
poroszka szelet, vert kenyeret,
zsindelyeknek óezüstjét,
szivárvány vásznát fogva hétrét…
10.
Szép városom, nem búcsúzom,
szellemed él (ha kőhalom lész,
mint voltál annyiszor:
rontott a hit, a sarc, a vad lator…)
te vagy az örök hírhalom.
Kolozsvár, 1999 június.
3.
Egy értő kritika az érett költőről:
„e kortynyi lét“
1. Milyen és hogyan működik az a helyzet, amely az egyént (költőt) fontos üzenet (dal) megfogalmazására-közvetítésére készteti? A helyzetet (= életünket) átélő költő élményeit mi módon formálja esztétikai valósággá, és mi jellemző az esztétikum-képzés folyamatára? A költő által átéltek milyen mértékben válnak paradigmatikussá, közösségi érvényűekké a versekben, és milyen állásfoglalásra, döntésre (cselekvésre!) készteti a magányos (vers)olvasót? Kényszeríti-e olvasóját helyzete, sorsa újra- meg újragondolására? Íme, néhány fölmerült kérdés, Kádár János „helyzetdalainak“ olvasása közben. Újabb kötetének– hangsúlyozott törekvése éppen az egyéni és közösségi lét-élmények kifejezése. Kötetnyitó verse (Negyvenévesen) egyenesen a fent jelzett kérdéskomplexum irányába tereli olvasójának érdeklődését. Az Én és helyzete közötti kiélezett szembenállást modellálja sokatmondó szűkszavúsággal, és megoldásként két végletesen ellentétes lehetőséget mutat föl; nyitott kérdés, amely nem hagyhatja nyugton az olvasót sem: tudott igazam jelent-e számomra nyugalmat vagy nem? Ismerjük George Steiner diagnózisát a mai irodalomról — „egyre távolabb a szótól“ —, mégis megkérdezzük: lehet-e más dolga költőnek, írástudónak, mint a terebélyesedő képmutatás közepette és ennek ellenére, még az elhaló szavakat is számba véve — Kányádit parafrazálva: még a szavakat is be kell hordanunk, egyetlen tájszó sem maradhat kint —, a nyelvi teremtés-alkotás választása? Induló költőként nem kevés hittel mondotta Kádár: „Szavak őriznek engem, / és mozdulatok. / Mint csatornátlan házat / a jégcsapok“ (Téli rusztikák). Most pedig így fogalmaz: „Kevés a levegőm. Fogynak a szavaim. Egyedül maradok. Bizalmam — van valami. Meg az igazam. Sok „helyzetdal“ kiindulópontja egy-egy megszokott tény, mindennapi jelenség, vagy éppenséggel az egész vers egy-egy ilyen jelenségnek, helyzetnek a fölvillantása és kiemelése tágabb környezetéből — tömören, mondhatni köznyelvi szinten megfogalmazva. Érdemes föllapozni Szilágyi Domokos méltató kritikáját, amit költőnk Forrás-kötetéről írt. Megállapítása a Kádár-versek természetéről ma is érvényes: „Ajkán szinte észrevétlenül hangolódik verssé a természetes beszéd; azaz inkább: számára a vers a természetes beszéd. Nem akar elkápráztatni, csak mondani akar, mert van mit mondania, s ahogy teszi, mégis elkápráztató.“ (in Utunk, 1965. 25. — a szerző kiemelései.) A Névtelen című „helyzetdal“ Kádár ilyen típusú verseinek legjobb képviselői közé sorolható. A helytállás gondolatát kristálytiszta konstrukciója és nyelvi egyszerűsége közvetíti — kapcsolódva így a kötetnyitó költemény eszmeiségéhez is. A teljes verset idézzük: Fogadott hősnek, szerződött bölcsnek szegődjön más. Ha meg kell legyen, kövezzenek meg, inaljon más. Csöndes, kitartó és póztalan helytállás választása ez. De túl ezen a természetes erkölcsi követelményen, a távlat kérdése és annak művészi képe-látomása érdekelne fölöttébb. Sajnos, a kötetben találni a fentinél összehasonlíthatatlanul gyengébb „helyzetdalokat“ is. (…)
2. Poláris ellentétekben gondolkodik: jó és rossz, alkotás és rombolás stb. szembeállításában. A feszültséget pedig nem terjedelmes képsorok, asszociációk hálózata vagy ellentét-sorozata eredményeként érzékelteti, hanem ezeket szinte fogalmi tisztaságukban rendeli egymás mellé, és hagyja feloldatlanul az antinómiákat, esetleg (költői) kommentárként saját választását is kimondja.(…)
3. Az átmeneti állapotoknak, az éppen most születő új minőségeknek árnyalt, pasztellszerű megrajzolását-festését figyelhetjük meg egyes prózaverseiben (s már a Forrás-kötetében közölt Kalendárium című ciklus költeményeiben is). E versek motívumkörét és témájukat a természetből veszi: annak a pillanatnyi állapotnak (és nem folyamatnak!! ) a megragadása például, amikor az értő szem egyetlen rejtett ismérv alapján megpillanthatja a számára örömöt jelentő tavaszt (Mielőtt a szín …). S a tavasz eltűnését is ily árnyaltan írja le, vagy a tájat, amelynek mindig szerves tartozéka, elválaszthatatlan, formáló eleme az ember (Sirató, Többlet, Verőfény).(…)
4. A megélt élet szörnyűséges fájdalmait, gazdag tapasztalatait azonban nem mindig sikerül Kádárnak magas művészi színvonalon újrateremtenie. Terjedelmes versciklusa (Helyzetdalok Ágotának 1979-ből) csupán a súlyos élmény megformálásának ígéretét villantja föl. Az egyéni emberi lét döbbenetes mélységeit, megnyomorító izoláltságát és kiszolgáltatottságát a vak végzetnek (betegségnek, halálnak) maradandó intenzitással lehetett volna megfogalmazni a kórházi lét („istállónyi kórteremben“) adta élmények által. A ciklus tudatos konstrukciójának szándéka jól ki is vehető: helyszín, időpont és a szűkebb környezet jelzése, illetve a lírai én állapotának váltakozása tartja határok között a versépítményt. Gondolat és költői forma egymásra találása azonban csak néhány részegységben valósul meg tökéletesen, csak egy-két helyen kápráztat el Kádár lényeglátása és megkapó, sajátos költői beszéde.
* Kádár János: Helyzetdalok. Kriterien Könyvkiadó, Bukarest, 1981.
BORCSA JÁNOS, Igaz Szó, 1981/12. szám
Pusztai Péter rajza