Hogy’ lehetne haïkuba zsúfolni, hogy körmünkkel betördeltük a bordó korong ∆-ű beszögelléseit; ráfújtunk, és hatos osztatú dobókocka-rulett…

Hogy’ lehetne haïkuba zsúfolni, hogy jött apám fogolytársa; nagykutya volt Magyarországon; várt rá az elegáns sofőr a házunk előtti lópisában; ő kiszállt slamposan, nőzőn; versei voltak lelkének legszebb szárnyalásai…?
Hogy’ lehetne haïkuba tördelni, hogy amikor jött, éppen március volt és szavazás…?
Hogy’ lehetne haïkuba tördelni, hogy amikor jött, nagynéném spanyolfal mögül, egy kölcsön-táskarádión hallgatott  kabarét, és a spanyolfal barna volt, politúrozott és sárga függöny takarta az ablakait…?
Hogy’ lehetne haïkuba zsúfolni, hogy a hébe-hóba be-bejövő francia gyermekfolyóirat soros meglepetése ezúttal egy-két bohócos papírfej volt, amelyre célba lehetett dobni, (bár apám valahogy etikailag…)…?
Hogy’ lehetne haïkuba zsúfolni a már megírt, nyomasztó tükörtermet? Losonczi Karcsit, a számtan- és műhelytanárt? Macák Andrist a történelem- és tornatanárt?
Hogyan lehetne haïkuba zsúfolni, hogy anyai nagyapám hosszan elbeszélget a bátyám díványán apám nagynénjével az én apai nagynéném temetésén, és közben – tizennégy évesen – várom, hogy megemlítse: ő mondta a gyászbeszédet, viszont nem szól róla…? Nem került szóba.
Hogy’ lehetne haïkuba zsúfolni, hogy mindez még csak május, még csak ∆-hasábú rajtküszöbe VII. nagyvakációmnak…?

Egyszer ’86-ban barna lett az ég: keleten este volt, nyugaton meg reggel. Erre fogtam száz kartoncédulát, s összeírtam mindkét oldalukra a napló nélkül árván hagyott nyarat.
A száz cédula, akár egy térkép, nagyíves melléklet lett volna, mindkét felén telinyomtatva; tetszés szerint(:) meghagyható vagy ollóval kivágható, akár a hozzávaló kartonskatulya. Akkor divatos ingminta lett volna a borító.

Tisztul a kép és felsejlik, hogy ezt a tétova, vérszegény regényt nem kapkodták volna el. Valami érthetetlen… valami szociológiai… valami színes kördiagram számomra, hogy mért csak engem érdekel az, ami engem boldogít…

Budapest, 2011. V. 15.